Vipava Valley Ultra Trail, avagy egy hosszú napról hosszan
Szerző: Kertész Kata
Mielőtt
konkrétan a szlovén élményünkre térnék rá, vissza kell idéznem azt a két
momentumot, amikor a lelkem már tudta, hogy bizony újra ultra távú versenyre
fog vinni az utam. De ezúttal másképpen! Volt az a Piros 85 tavaly október
végén, amikor 70 km környékén annyira fájt a jobb térdem (régi síbaleset -
műtét - térdszalag szakadás/porcleválás), hogy gyaloglásra kellett fogni a
végét. Meg volt az a horvát Valamar Trail 70, amikor 18 km környékén akkorát
estem, hogy a pulai kórházban varrták össze a felrepedt számat. Core izmok,
stabilitás. Egy beszélgetés kommentjei által találtam rá Szilvire a Terepfutás
csoportban. November volt. Én lélekben már ekkor tudtam mire készülök.
Egészséges futásra és életre szóló élményekre. Szóval elkezdtük a közös
edzéseket. Meg úsztam is rendszeresen. Spinningre jártam. Sokszor. A futás
szerelem, mindig szívből fogom csinálni. De egy okos futó, nem csak futó.
Megtanultam. Sose erősítettem annyit, mint az elmúlt hónapokban. Ja és persze
sose futottam még annyi km-t, mint az elmúlt hónapokban.
Vipava Valley Ultra Trail, Szlovénia. 110 km 5600 m szintemelkedés.
Vipava Valley Ultra Trail, Szlovénia. 110 km 5600 m szintemelkedés.
Nem tudom
felidézni, hogy mikor, hol hallottam a versenyről. De az biztos, hogy
“csendes" célként lebegett a szemem előtt. Csabi benevezett a 110 km-es
távra. Én kivártam. Nem beszéltünk róla senkinek a verseny előtti utolsó pár
hétig. Még akkor is hezitáltam, hogy az 50 km-es távra kellene mennem. De aztán
történt az a Budai Térképkörös 46 km, amikor úgy éreztem, hogy ez nekem simán
megy. Jól vagyok.
Menne még. Mennék még. Mennem kell.
Ja, meg egy futóismerősünk, aki tavaly ott volt a versenyen, azt
mondta:
Ez meg tudjátok mit jelent. Hülye vagy, ha kihagyod,
menjél!
Beneveztem. Nem versenyezni. Egy utazásra. És olyan izgalommal
vártam is, mint egy nagy utazást. És tudjátok mi a fura? Egy percig nem a
teljesítés ténye miatt izgultam, talán túl nagy is az önbizalmam, na meg makacs
is vagyok, mint apám - mondogatta számtalanszor a nagypapám, de én láttam magam
a célkapuban. Olyan izgalom volt ez inkább, mint a gyermeki felfedezés öröme,
amikor kinyílik a világ, és várod, mert adni fog valami megfoghatatlan
újdonságot.
Amikor átsuhantunk péntek reggel az Erzsébet hídon, végig a
Hármashatár-hegyen tartottam a szemem. Már 8 óra elmúlt, a CoffeeRUN reggeli szeánszának vége, mindenki a
saját útját járta már. De mégis olyan jó érzés, hogy a saját utunkon is összeköt
valami bennünket. Elég volt csak oda pillantani A hegyre.
5 óra autózás. Szerencsések voltunk, mert a testvérem és egy jó
barátja elkísért minket. Így a hátsó ülésen pihi, majd egy kis kirándulás az
elképesztően gyönyörű postoljnai cseppkőbarlangban.
Töltődtünk. Élményekkel.
5 óra után érkeztünk meg Vipava városába. Szállás elfoglalása.
Személyi igazolvány - rajtcsomag átvétel. Rajtszám - póló - helyi bor -
szórólapok - magnéziumos víz - diákcsemege, ezt tartalmazta a csomag. Majd
vacsora, másnapi futócucc összekészítése és alvás. Én 11-ig nem bírtam lecsukni
a szemem. Izgalom a köbön. 4:15-kor csörgött az óra. Sokat nem aludtam, de a
versenyt megelőző napokban erre különösen figyeltem. Na meg a szénhidrát
bevitelre, és magnéziumra, vitaminokra, sótablettára. A szervezetem készen
állt, éreztem.
5:15-kor a vipavai iskola elől indult a busz, ami a rajtba vitt
minket. Erősen szeles idő, de legalább a több napon át tartó erős esőzés
lecsendesedett és csapadékmentes időjárás ígérkezett a napra. Ajdovscina (kb.
10km Vipavától) várából 6 órakor indultunk el kb. 120-an a középkori
lovagjelmezbe bújt emberkék között.
Olyan hirtelen történt. Arra azonban határozottan emlékszem,
hogy egy-két könnycsepp megjelent az arcomon. Hát ez ilyen nálam. Hálás vagyok.
Hogy ott állhatok, hogy tudok futni, hogy csodát fogok látni, hogy ott van
Csabi, hogy nem csak létezünk, hanem megélhetjük az életet. A szépségeivel meg
a nehézségeivel.
Szóval elindultunk. Nem lesz szó pulzusról, versenyzésről,
tempóról, csapatásról. Élményekről tudok mesélni, mert most erre készültem
mentálisan. Fizikailag pedig arra, hogy egészségesen tudok majd futni, mászni,
mozgásban lenni hosszabb időtartamon keresztül. Előzetesen 3 részre osztottam a
pályát a versenyen tavaly indult ismerősünk elmondása alapján.
Az első 50 km volt a "mászós, magashegyihez hasonlító
terep", a következő 35 km a “futható szőlős dombok”, az utolsó 20 km pedig
“az utolsó HEGY, amire tartalékolni kell” elnevezést kapta a fejemben.
5600 m szintemelkedés. Már az első kilométer sem lapos. Aztán
csak úgy faljuk a szintet. Na meg a szelet, ami iszonyú erősen fúj a
gerinceken. Na, de erről a szél dologról inkább az utolsó szakasz kapcsán
értekezem. A pálya legmagasabb pontjára kb. 22 km környékén kapaszkodunk fel.
Mali Golak, 1495 m-en magasodik, mi pedig már kb. 2300 m mászást
beletettünk a lábunkba. Az Alpok havas csúcsait látjuk a távolban.
Körbenézek, a pontőrökkel megbeszéljük, hogy “This is AMAZING!”, meg aztán
azt is, hogy lefele vertikál és köves, sziklás. Vigyázzunk magunkra. Én itt
félek, hol megiramodok, hol óvatosan lépdelek, nem sietek. Figyelek a térdemre,
a bokámra. Vízesések, hatalmas sziklák, barlangok, erdei virágok
színkavalkádja, elképesztő kilátás a völgyre, a környező hegyekre, sőt a
távolban még az Adriai-tenger is kivehető!
Talán ennek a sok csodának az eredménye, hogy a 33 km-nél lévő
frissítőpont után kicsit megint elérzékenyülök. Itt szól a szlovén zene az erdő
mélyén, hangos szurkolással várnak a pontőrök, túrázók. Van leves, palacsinta.
Beírjuk magunkat a csúcsot “meghódítók” könyvébe. Olyan gyermeki örömmel
újságolja a könyvtulajdonos idős bácsi, hogy olasz, lengyel, angol futók írták
be magukat előttünk! Most meg magyarok! Hihetetlen boldogságot látok a
szemében! Én meg valami olyasmit mondok Csabinak, hogy “annyira kedves
mindenki, én meg olyan béna vagyok ezeken a sziklákon”. Megnyugtat, jobb
helyen, időben nem is lehetnénk.
Bármeddig megyünk, az a miénk.
A mélypontra kicsit rátesz az is, hogy egy - feltehetőleg -
siklóra rálépek. De erről talán többet ne is. Nem szeretem a kígyókat. A 48-as
km az a pont, ahova az első csomagot lehetett küldeni. Én csak váltóruhát,
cipőt tettem be, de nincs szükségem váltásra. Jól érzem magam újra, leülünk,
eszünk-iszunk. A háttérben magasodnak az első 50 km csúcsai.
Ahogy apukám szokta mondani: “Na, ez is megvolt”.
A
második szakasz ugye a “futható szőlős dombok”. Hát, ha ezzel kezdünk, akkor
biztosan megfutom őket, de részemről volt mászás, tempós gyaloglás itt is.
Aszfaltos részek is befigyeltek ezen a részen: kisebb városok, szőlős dombok
között szlalomozott a pálya.
Tudtam, ha ez a szakasz meglesz, már akármi is történik, én fel
fogok mászni arra az utolsó hegyre! :) Az elkövetkező kilométerek alatt olyat
kaptam lelkileg, amit biztosan elraktározok a szívem legmélyére. Egy családi
ház garázsa. 60 km. A gyerekek versenyt futnak velünk pár száz méterrel a
frissítőpont előtt. Ők nyernek. Talán két család lehet ott, 5-6 gyerek, 4
felnőtt. Angolul nem igazán beszélnek. Tapsolnak, ahogy közeledünk feléjük.
“Bravo.” Mondják. Ezt értjük. Víz, kóla, narancs, magnézium, sós mogyoró. Pár
perc töltekezés. “Good luck.” Hangzik még el. Majd tovább indulunk. És legbelül
érezzük, hogy nem a frissítés bír haladásra… Ez most annál sokkal több. Aztán a
csoda folytatódik a következő nagyobb frissítőponton, amit egy tűzoltó
állomáson alakítottak ki. Az autókkal kiparkoltak. Benn ülünk, kb. tízen
figyelik mire lenne szükségünk, segíteni akarnak. Mindegy mit, csak jobb legyen
nekünk. Gyerekek, férfiak, nők, fiatalok, idősebbek, ott az egész falu
szerintem. Itt már ránk sötétedik és csípősebb időben kezdjük meg 83-as km felé
az utunk. Ez lesz a utolsó hegy előtti utolsó állomás. Nem fáj a térdem. A
karomat érzem, a törzsizmokat, a fenekemet. Használom őket. Hálás vagyok.
Szilvinek. Ez az érzés más, mint az előző hosszabb távokon. Jó úton haladok.
Pontosabban a lehető legjobb úton akkor. Mert hogy a 83-as km-nél megint igazi
élményben volt részünk. A ponton lévő idősebb hölgy a frissen készített, még
meleg diós-mazsolás-mézes gombócát kínálja nekünk. Elfogadjuk. Isteni! Tea,
kávé, sütemény. Felveszem a hosszabb nadrágom és a széldzsekim. És aztán
megpillantjuk Ábel, a tesóm autóját. Itt van!! Úristen!! Beszélgetünk, csinál
rólunk fotót. Ő is kávézik egyet. Látszik rajta a büszkeség, viccelődik velünk.
Várni fog ránk a célban. Az ilyen pillanatok jelentik a világot nekem.
Az utolsó HEGY. A 83-as ponton felhívja a figyelmünket a hölgy,
hogy 10 km mászás következik és 5 km múlva lesz a legközelebbi frissítőpont.
Tehát 10 km és kb. 1000 m szintemelkedés vár ránk. Mélypont.
Futva indulunk el, de pár száz méter múlva leülök az ösvény
szélén egy kőre. Nem panaszkodom, csak annyit mondok Csabinak, hogy adjon pár
percet beszélgetni magammal.
Ezt még eljátszom párszor az elkövetkező pár km-en. Tudom, hogy
felmászok a hegyre, de mentálisan megingok. Tartalékoltam, erős vagyok,
cikáznak a gondolataim. Beugranak képek: Tündi, Csillu, Évi, ahogy befutnak a
Budai Térképkörön 82 km után. Kinga, aki rugózik felfele a hegyen 38 km-el a
lábában. Anita, amikor a Vértes Terepmaraton félmaratoni távjának dobogóján
áll. Kata, aki sikerrel fut egyre nagyobb távokat és elképesztően erős nő… de
gondolok ismerős-ismeretlenekre, akikre felnézek, akik keményen edzenek,
mozognak, feszegetik a határaikat.
Valami mindig tovább lök.
A 88-as km után például a szél. Teljes pánik. Lenne! Ha nem
lenne ott Csabi. Elképesztően erősek a lökések, úgy érezzük magunkat.mint
valami expedíción.
Lassan haladunk. Sziklás, köves hegymenet. Sötétség. Csak a
jelzőtáblák világítanak a lámpa fényében. Ja! Hihetetlen jó a pálya jelölése,
egy percre sem ingunk meg az irányt illetően. Pedig én megyek javában elsőnek,
az én tempómat tartja Csabi is. Neki menne jobban is, ezt azért szögezzük le.
:) Egyszer aztán minden emelkedőnek vége, megpillantjuk a csúcson magasodó
tv-toronyszerű állomást. 95 km. Forró tea. Nutella. Innen már csak nagyjából
lefele. Lefele meg ugye mindenki tud menni… Én a fáradságtól annyira féltem a
bokám, hogy a köves részeken lefele is sétálok. 2 őzikét is hallucinálok, akik
minket néznek. Még egy frissítőpont. Aztán kövek, kövek mindenütt. Technikás
pálya. A célban fel sem fogom mekkora élmény volt. Befutóérem a nyakba, célfotó,
kaja.
Polenta - zöldségek - kolbász - káposztás levesszerű valami - jégkrém -
sör, ki mit szeretne.
A frissítőpontok nagyon sűrűn voltak, a kínálat pedig változó
volt: narancs, só, paradicsom, müzliszelet, sós mogyoró, kenyér, víz, kóla, tea
mindenhol volt. Leves, fánk, Nutella, palacsinta, kávé is itt-ott. Én saját
energiaszeletet, gumicukrot, Sponser Long Energyt, sótablettát ettem még
pluszban. Kézi időmérés: a pontokon rajtszámot írtak fel, időt, s ezt
továbbították a központi rendszernek. A szintidő bőséges, 35 óra állt a végül
hivatalos adatok szerinti 106,5 km 5600m szintemelkedés leküzdésére. Az órám 89
km környékén lemerült, ekkor a mozgásban töltött idő kb. 16 óra volt, az eltelt
idő ennél persze több, jóval éjfél után voltunk ekkor. 23 óra 58 perc lett a
célidőnk. Ez is mutatja, hogy mi bizony megálltunk, óvatosan mentünk,
fotóztunk, ettünk-ittunk, kiélveztük a tájat, voltak holtpontjaim az utolsó
hegyen.
De ami a legfontosabb, hogy én bizony egyetlen percét sem
cserélném el ennek a kalandnak! :)
És most jöhetnek az örömkönnyek…
Mert amit közel 110 km összeköt, azt 110 évre összeköti. ;)
Legalább!!!
Csodaszép gyűrű került az ujjamra a célban.
Az élményekről meg beszéljenek még tovább a képek.
Köszi a szurkolást, izgulást! Sokat jelentett.
Megkönnyeztem! :) Gratulálok! Köszönjük az írást!
VálaszTörlésFantasztikusak vagytok.
VálaszTörlés