Vipava Valley Ultra Trail, avagy egy hosszú napról hosszan

Szerző: Kertész Kata

Mielőtt konkrétan a szlovén élményünkre térnék rá, vissza kell idéznem azt a két momentumot, amikor a lelkem már tudta, hogy bizony újra ultra távú versenyre fog vinni az utam. De ezúttal másképpen! Volt az a Piros 85 tavaly október végén, amikor 70 km környékén annyira fájt a jobb térdem (régi síbaleset - műtét - térdszalag szakadás/porcleválás), hogy gyaloglásra kellett fogni a végét. Meg volt az a horvát Valamar Trail 70, amikor 18 km környékén akkorát estem, hogy a pulai kórházban varrták össze a felrepedt számat. Core izmok, stabilitás. Egy beszélgetés kommentjei által találtam rá Szilvire a Terepfutás csoportban. November volt. Én lélekben már ekkor tudtam mire készülök. Egészséges futásra és életre szóló élményekre. Szóval elkezdtük a közös edzéseket. Meg úsztam is rendszeresen. Spinningre jártam. Sokszor. A futás szerelem, mindig szívből fogom csinálni. De egy okos futó, nem csak futó. Megtanultam. Sose erősítettem annyit, mint az elmúlt hónapokban. Ja és persze sose futottam még annyi km-t, mint az elmúlt hónapokban.

Vipava Valley Ultra Trail, Szlovénia. 110 km 5600 m szintemelkedés.

Nem tudom felidézni, hogy mikor, hol hallottam a versenyről. De az biztos, hogy “csendes" célként lebegett a szemem előtt. Csabi benevezett a 110 km-es távra. Én kivártam. Nem beszéltünk róla senkinek a verseny előtti utolsó pár hétig. Még akkor is hezitáltam, hogy az 50 km-es távra kellene mennem. De aztán történt az a Budai Térképkörös 46 km, amikor úgy éreztem, hogy ez nekem simán megy. Jól vagyok.

Menne még. Mennék még. Mennem kell.

Ja, meg egy futóismerősünk, aki tavaly ott volt a versenyen, azt mondta:

“Olyan, mint egy Csanya verseny csak Szlovéniában.”

Ez meg tudjátok mit jelent. Hülye vagy, ha kihagyod, menjél!

Beneveztem. Nem versenyezni. Egy utazásra. És olyan izgalommal vártam is, mint egy nagy utazást. És tudjátok mi a fura? Egy percig nem a teljesítés ténye miatt izgultam, talán túl nagy is az önbizalmam, na meg makacs is vagyok, mint apám - mondogatta számtalanszor a nagypapám, de én láttam magam a célkapuban. Olyan izgalom volt ez inkább, mint a gyermeki felfedezés öröme, amikor kinyílik a világ, és várod, mert adni fog valami megfoghatatlan újdonságot.

Amikor átsuhantunk péntek reggel az Erzsébet hídon, végig a Hármashatár-hegyen tartottam a szemem. Már 8 óra elmúlt, a CoffeeRUN reggeli szeánszának vége, mindenki a saját útját járta már. De mégis olyan jó érzés, hogy a saját utunkon is összeköt valami bennünket. Elég volt csak oda pillantani A hegyre.

5 óra autózás. Szerencsések voltunk, mert a testvérem és egy jó barátja elkísért minket. Így a hátsó ülésen pihi, majd egy kis kirándulás az elképesztően gyönyörű postoljnai cseppkőbarlangban.

Töltődtünk. Élményekkel.

5 óra után érkeztünk meg Vipava városába. Szállás elfoglalása. Személyi igazolvány - rajtcsomag átvétel. Rajtszám - póló - helyi bor - szórólapok - magnéziumos víz - diákcsemege, ezt tartalmazta a csomag. Majd vacsora, másnapi futócucc összekészítése és alvás. Én 11-ig nem bírtam lecsukni a szemem. Izgalom a köbön. 4:15-kor csörgött az óra. Sokat nem aludtam, de a versenyt megelőző napokban erre különösen figyeltem. Na meg a szénhidrát bevitelre, és magnéziumra, vitaminokra, sótablettára. A szervezetem készen állt, éreztem.

5:15-kor a vipavai iskola elől indult a busz, ami a rajtba vitt minket. Erősen szeles idő, de legalább a több napon át tartó erős esőzés lecsendesedett és csapadékmentes időjárás ígérkezett a napra. Ajdovscina (kb. 10km Vipavától) várából 6 órakor indultunk el kb. 120-an a középkori lovagjelmezbe bújt emberkék között.

Olyan hirtelen történt. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy egy-két könnycsepp megjelent az arcomon. Hát ez ilyen nálam. Hálás vagyok. Hogy ott állhatok, hogy tudok futni, hogy csodát fogok látni, hogy ott van Csabi, hogy nem csak létezünk, hanem megélhetjük az életet. A szépségeivel meg a nehézségeivel.

Szóval elindultunk. Nem lesz szó pulzusról, versenyzésről, tempóról, csapatásról. Élményekről tudok mesélni, mert most erre készültem mentálisan. Fizikailag pedig arra, hogy egészségesen tudok majd futni, mászni, mozgásban lenni hosszabb időtartamon keresztül. Előzetesen 3 részre osztottam a pályát a versenyen tavaly indult ismerősünk elmondása alapján.

Az első 50 km volt a "mászós, magashegyihez hasonlító terep", a következő 35 km a “futható szőlős dombok”, az utolsó 20 km pedig “az utolsó HEGY, amire tartalékolni kell” elnevezést kapta a fejemben.

5600 m szintemelkedés. Már az első kilométer sem lapos. Aztán csak úgy faljuk a szintet. Na meg a szelet, ami iszonyú erősen fúj a gerinceken. Na, de erről a szél dologról inkább az utolsó szakasz kapcsán értekezem. A pálya legmagasabb pontjára kb. 22 km környékén kapaszkodunk fel.

Mali Golak, 1495 m-en magasodik, mi pedig már kb. 2300 m mászást beletettünk a lábunkba. Az Alpok havas csúcsait látjuk a távolban.

Körbenézek, a pontőrökkel megbeszéljük, hogy “This is AMAZING!”, meg aztán azt is, hogy lefele vertikál és köves, sziklás. Vigyázzunk magunkra. Én itt félek, hol megiramodok, hol óvatosan lépdelek, nem sietek. Figyelek a térdemre, a bokámra. Vízesések, hatalmas sziklák, barlangok, erdei virágok színkavalkádja, elképesztő kilátás a völgyre, a környező hegyekre, sőt a távolban még az Adriai-tenger is kivehető!

Talán ennek a sok csodának az eredménye, hogy a 33 km-nél lévő frissítőpont után kicsit megint elérzékenyülök. Itt szól a szlovén zene az erdő mélyén, hangos szurkolással várnak a pontőrök, túrázók. Van leves, palacsinta. Beírjuk magunkat a csúcsot “meghódítók” könyvébe. Olyan gyermeki örömmel újságolja a könyvtulajdonos idős bácsi, hogy olasz, lengyel, angol futók írták be magukat előttünk! Most meg magyarok! Hihetetlen boldogságot látok a szemében! Én meg valami olyasmit mondok Csabinak, hogy “annyira kedves mindenki, én meg olyan béna vagyok ezeken a sziklákon”. Megnyugtat, jobb helyen, időben nem is lehetnénk.

Bármeddig megyünk, az a miénk.

A mélypontra kicsit rátesz az is, hogy egy - feltehetőleg - siklóra rálépek. De erről talán többet ne is. Nem szeretem a kígyókat. A 48-as km az a pont, ahova az első csomagot lehetett küldeni. Én csak váltóruhát, cipőt tettem be, de nincs szükségem váltásra. Jól érzem magam újra, leülünk, eszünk-iszunk. A háttérben magasodnak az első 50 km csúcsai.

Ahogy apukám szokta mondani: “Na, ez is megvolt”.

A második szakasz ugye a “futható szőlős dombok”. Hát, ha ezzel kezdünk, akkor biztosan megfutom őket, de részemről volt mászás, tempós gyaloglás itt is. Aszfaltos részek is befigyeltek ezen a részen: kisebb városok, szőlős dombok között szlalomozott a pálya.

Tudtam, ha ez a szakasz meglesz, már akármi is történik, én fel fogok mászni arra az utolsó hegyre! :) Az elkövetkező kilométerek alatt olyat kaptam lelkileg, amit biztosan elraktározok a szívem legmélyére. Egy családi ház garázsa. 60 km. A gyerekek versenyt futnak velünk pár száz méterrel a frissítőpont előtt. Ők nyernek. Talán két család lehet ott, 5-6 gyerek, 4 felnőtt. Angolul nem igazán beszélnek. Tapsolnak, ahogy közeledünk feléjük. “Bravo.” Mondják. Ezt értjük. Víz, kóla, narancs, magnézium, sós mogyoró. Pár perc töltekezés. “Good luck.” Hangzik még el. Majd tovább indulunk. És legbelül érezzük, hogy nem a frissítés bír haladásra… Ez most annál sokkal több. Aztán a csoda folytatódik a következő nagyobb frissítőponton, amit egy tűzoltó állomáson alakítottak ki. Az autókkal kiparkoltak. Benn ülünk, kb. tízen figyelik mire lenne szükségünk, segíteni akarnak. Mindegy mit, csak jobb legyen nekünk. Gyerekek, férfiak, nők, fiatalok, idősebbek, ott az egész falu szerintem. Itt már ránk sötétedik és csípősebb időben kezdjük meg 83-as km felé az utunk. Ez lesz a utolsó hegy előtti utolsó állomás. Nem fáj a térdem. A karomat érzem, a törzsizmokat, a fenekemet. Használom őket. Hálás vagyok. Szilvinek. Ez az érzés más, mint az előző hosszabb távokon. Jó úton haladok. Pontosabban a lehető legjobb úton akkor. Mert hogy a 83-as km-nél megint igazi élményben volt részünk. A ponton lévő idősebb hölgy a frissen készített, még meleg diós-mazsolás-mézes gombócát kínálja nekünk. Elfogadjuk. Isteni! Tea, kávé, sütemény. Felveszem a hosszabb nadrágom és a széldzsekim. És aztán megpillantjuk Ábel, a tesóm autóját. Itt van!! Úristen!! Beszélgetünk, csinál rólunk fotót. Ő is kávézik egyet. Látszik rajta a büszkeség, viccelődik velünk. Várni fog ránk a célban. Az ilyen pillanatok jelentik a világot nekem.

Az utolsó HEGY. A 83-as ponton felhívja a figyelmünket a hölgy, hogy 10 km mászás következik és 5 km múlva lesz a legközelebbi frissítőpont. Tehát 10 km és kb. 1000 m szintemelkedés vár ránk. Mélypont.

Futva indulunk el, de pár száz méter múlva leülök az ösvény szélén egy kőre. Nem panaszkodom, csak annyit mondok Csabinak, hogy adjon pár percet beszélgetni magammal.

Ezt még eljátszom párszor az elkövetkező pár km-en. Tudom, hogy felmászok a hegyre, de mentálisan megingok. Tartalékoltam, erős vagyok, cikáznak a gondolataim. Beugranak képek: Tündi, Csillu, Évi, ahogy befutnak a Budai Térképkörön 82 km után. Kinga, aki rugózik felfele a hegyen 38 km-el a lábában. Anita, amikor a Vértes Terepmaraton félmaratoni távjának dobogóján áll. Kata, aki sikerrel fut egyre nagyobb távokat és elképesztően erős nő… de gondolok ismerős-ismeretlenekre, akikre felnézek, akik keményen edzenek, mozognak, feszegetik a határaikat.

Valami mindig tovább lök.

A 88-as km után például a szél. Teljes pánik. Lenne! Ha nem lenne ott Csabi. Elképesztően erősek a lökések, úgy érezzük magunkat.mint valami expedíción.

Lassan haladunk. Sziklás, köves hegymenet. Sötétség. Csak a jelzőtáblák világítanak a lámpa fényében. Ja! Hihetetlen jó a pálya jelölése, egy percre sem ingunk meg az irányt illetően. Pedig én megyek javában elsőnek, az én tempómat tartja Csabi is. Neki menne jobban is, ezt azért szögezzük le. :) Egyszer aztán minden emelkedőnek vége, megpillantjuk a csúcson magasodó tv-toronyszerű állomást. 95 km. Forró tea. Nutella. Innen már csak nagyjából lefele. Lefele meg ugye mindenki tud menni… Én a fáradságtól annyira féltem a bokám, hogy a köves részeken lefele is sétálok. 2 őzikét is hallucinálok, akik minket néznek. Még egy frissítőpont. Aztán kövek, kövek mindenütt. Technikás pálya. A célban fel sem fogom mekkora élmény volt. Befutóérem a nyakba, célfotó, kaja.

Polenta - zöldségek - kolbász - káposztás levesszerű valami - jégkrém - sör, ki mit szeretne.

A frissítőpontok nagyon sűrűn voltak, a kínálat pedig változó volt: narancs, só, paradicsom, müzliszelet, sós mogyoró, kenyér, víz, kóla, tea mindenhol volt. Leves, fánk, Nutella, palacsinta, kávé is itt-ott. Én saját energiaszeletet, gumicukrot, Sponser Long Energyt, sótablettát ettem még pluszban. Kézi időmérés: a pontokon rajtszámot írtak fel, időt, s ezt továbbították a központi rendszernek. A szintidő bőséges, 35 óra állt a végül hivatalos adatok szerinti 106,5 km 5600m szintemelkedés leküzdésére. Az órám 89 km környékén lemerült, ekkor a mozgásban töltött idő kb. 16 óra volt, az eltelt idő ennél persze több, jóval éjfél után voltunk ekkor. 23 óra 58 perc lett a célidőnk. Ez is mutatja, hogy mi bizony megálltunk, óvatosan mentünk, fotóztunk, ettünk-ittunk, kiélveztük a tájat, voltak holtpontjaim az utolsó hegyen.