2015. június 16., kedd

Balatonman versenybeszámoló

Szombaton rendezték meg negyedik alkalommal Balatonfüreden a Balatonman triatlonversenyt. Volt ironman táv és középtáv, lehetett egyéniben illetve kötött, kötetlen váltóban teljesíteni. A triatlonra rászerveztek még futóversenyt is fáklyás futás néven.

Ez volt az idei első triatlon versenyem. Mondhatni, hogy már rutinosan készülődtem, de azért maradtak függőben lévő dolgok a verseny napjára is. Aznap kaptam meg az egyesületi triatlonos ruhámat, ami szerencsére tökéletesen passzolt és végig szuperul teljesített.


Még most, két nappal a verseny után sem mondom azt, hogy jövőre ott szeretnék lenni. Ez azért ad gondolkodásra okot, vajon miért nem éreztem magam legalább olyan jól, hogy ebbe biztos legyek.

Középtávon indultam, mert az volt az idei országos bajnokság is egyben. Természtesen emiatt mindenki szintén középtávra nevezett, aki triatlonos sportegyesületnél regisztrálva van. Nagy élmény volt, hogy olyan nevekkel lehettem egy pályán mint Flander Marci, Kis Gyula, Brassay Réka.

A verseny szombat délután 20 perc csúszással indult. A Balaton rendesen hullámzott, de mivel annyira rossz úszó vagyok, nem tulajdonítottam ennek nagyon nagy szerepet. A hullámzás miatt egyértelművé vált, hogy mellben teljesítem a két körből álló 1900 métert. A kezdeti heves szívdobogást és pánikot sikerült feloldanom, és magamhoz képest élveztem az úszást, de azért nagyon örültem, amikor partot értem.




A depó terület jó hosszú volt, és kb a felénél standolt a kerékpárom. Gyors váltással gurultam is ki.
A motoros felvonulás miatt a füredi dugó még a tetőfokán volt, amikor a 71-es útra kikanyarodtam, plusz masszív szembeszél fogadott. A bringapálya két 45 kilométeres körből állt, összesen 1000 méter szinttel. A szél engem jobban megviselt mint a mászás, amire lehetett készülni. Sok helyen nem is tudtam könyökölni, mert olyan oldallökések érkeztek és voltak olyan lejtők, ahol erősen kellett tekerni, hogy a szembeszél ne állítson meg.

Mantráztam közben, hogy élvezzem, de ez elég nehezen ment, mert a sok versenyző, a rossz útviszonyok és az úton lévő autós, motoros, buszos forgalom teljes mértékben lekötötte a figyelmemet.
Bringa végén fogalmazódott meg bennem, hogy “vagy megtanulok rendesen úszni, hogy kijöjjek időben, vagy megvárom amíg a jobb úszok megtanulnak kerékpározni”. Sajnos sokan indulnak el egy ilyen versenyen anélkül, hogy technikailag, fizikailag felkészültek lennének. Sokat bosszankodtam, különösen, amikor majdnem ütköztem egy hölggyel, aki az én sávom felében, beszélgetve, oldalra nézve karikázott szembe velem. Ötletem sincs, hogy ő mit gondolt, de biztos nem azt, hogy egy versenyen van, ahol szabályosan kellene haladnia.

A kerékpáros viszontagságok után élmény volt újra beérni a depóba és futócipőt húzni. Olyannyira, hogy azt hittem a mennyországba kerültem, amikor elkezdtem a félmaratoni távomat. Hat kört kellett menni, egy körön két frissítőpont is volt, és a kör fele az árnyas Tragore sétányon vezetett, amit szurkolók öveztek végig. Fürödtem a sok hajrában és drukkolásban. Amikor torokhangon sikították a nevem libabőröztem. Nem tudok elég hálás lenni a sok biztatásért. Ezúton is köszönöm Nekik.
Nagyon jólesőnek, könnyűnek és boldognak éreztem a futást. Nekem tetszett a rövid kör, hogy sokszor láthatom az ismerősöket, barátokat közben.
A félmaratonnal elégedett is voltam és egy nagy sprinttel 19-20. megosztott helyen egy versenyzőtársammal befutottam.

Nagyon sajnálom, hogy a befutópolóból nem készítettek női szabásút és kisebb méretezésűt. Szívesen hordanám, ha nem kétszer férnél bele az S-es méretűbe.

A szervezés, frissítés, a verseny előtti tésztaparti, az utáni gulyásleves és a másnapi svédasztal tökéletes volt.
Az hogy a bringa miért nem ment úgy ahogy a tavaly? Egyszerű, alíg bringáztam még idén, sajnos.

A versenyt tényleg csak azoknak ajánlom, akiknek van idejük, kedvük, energiájuk felkészülni egy combos pályára.

2015. június 4., csütörtök

Élményfutás az ULTRABALATONon

Szerző: CoffeeRUN Momma

Tavaly hatalmas élmény volt csapatban körbefutni a Balcsit, és idén is nagyon szerettem volna így, bandázva megkerülni a tavat. Sajnos a nevezést olyan jól elodáztuk, hogy derült égből villámcsapásként ért minket a hír, miszerint lezárták a „szavazást” és nem tudunk elindulni a versenyen. Ment a poénkodás, hogy az egyéni nevezés még nyitva áll előttünk, de sztem az UB egyénivel, a medvével és a villamossal nem szabad viccelődni! :)
                Már letetettem arról, hogy idén is rajthoz állunk, de egyszer csak jött a hír, hogy van egy átvehető nevezés, amire azonnal le is csaptunk. Mivel az elődünk nem adta meg a várható célba érkezés idejét, ezért egy elég korai, 7:15-ös indulást örököltünk meg. Osztottunk–szoroztunk, és hamar világossá vált, hogy váltósokkal alig fogunk találkozni, és a páros és egyéni versenyzőket is viszonylag hamar utol fogjuk érni. Magányos futásra számítottunk, és az is lett.
Elérkezett a verseny napja, és szokásomhoz híven ötször annyi ruhát gyömöszöltem bele sporttáskámba, mint amennyire szükségem lett volna. A cipőm már eléggé hadirokkant állapotba várta a bevetést, de úgy gondoltam, hogy márciusban is vele kerültem meg a Balatont, és a nyugdíjazása előtt még elviszem egy körre. A készülődés rutinosan ment, csak egy dolog volt új számomra…

az órám!

A CoffeeRUN-on keresztül lehetőséget kaptunk egy SUUNTO Ambit 3 óra tesztelésére, ami számomra külön kihívást jelentett, hiszen Én abszolút érzésből futok. Van ugyan egy futóórám, de azon csak stopper van, így átérezhetitek, hogy mekkora váltás volt egy ilyen hiperszuper órával rajthoz állni.
Így felcsatoltam hát ezt a kék szépséget, magamra cuppantottam a pulzuspántot, és nekivágtam ennek a hosszú és eseménydús napnak.




Eredetileg hatan voltunk a csapatban, de csütörtök vagy péntek magasságában az egyik csapattársunk, -  nevezzük Kiscsokinak -, sikeresen lesérült, így felosztottuk az Ő részét is, és öten daráltuk be a 220 km-t.  Csoki volt a sofőr, ami hatalmas segítség volt nekünk, hogy hurcolászott minket, és a verseny logisztika részével nem kellett foglalkozunk.


Az Én adagom 58,5 km volt, amit 3 részben futottam le.

Leértünk Aligára,. Ismerősök, tacsi-pacsi, pózolás, fotók. Elindultunk. Mindenki nagyon kente neki, és olyan versenydrukk jött rám, hogy nem győztem csitítgatni magam. Olyan gyors futókkal voltam egy csapatban, hogy elbizonytalanodtam abban, hogy biztosan elég jó vagyok-e nekik.

Elérkezett az első szakaszom ideje. Csopaknál vettem át a csippantós órát, és neki is iramodtam…pár méter után beugrott, hogy hahhóóóó, SUUNTOOOO!!!
Már pár perccel a váltás előtt lenyomtam a megfelelő gombot, hogy rátaláljon a pulzusomra, és a GPS jelet is megtalálhassa a kis csodaóra, így amikor újfent rányomtam, már élesben mutatta, hogy mit alkotok éppen a pályán.
Korábban már szem és fültanúja voltam jópár GPS-es órával futó kolléga zsörtölődésének, hogy perceken keresztül nem találta meg a jelet az órájuk, és türelmetlenül várták, hogy elindulhassanak.
Nos, ez az Ambit 3-nál, kb 15 másodperc alatt megvan. Annyira gyorsan teszi a dolgát, hogy nekem ezzel a problémával nem kellett megküzdenem.

      

      1. A PERZSELŐ SZAKASZ

CSOPAK – BALATONFÜRED: 8 KM

Nagyon gyorsan haladt az idő és a távolság is, folyamatosan az órámat nézegettem…jééé, ennyivel megyek, jééé már ennyi km-nél tartok…érdekes tapasztalás volt, így leírva látni az, hogy éppen mit csinálok. Ezzel el is foglaltam magam rendesen J Azt vettem csak észre, hogy Füreden vagyok. Örömmel futottam be a felújított Tagore sétányra, óvatosan kerülgettem a fagyizó, andalgó emberek kisebb–nagyobb csoportjait. Lassan elkezdtem beérni az egyéni futókat. Füredről kifelé haladva találkoztam Bálint Éviékkel, akiknek nagyon örültem. Nekik mindig nagyon örülök. J Nagyon jó tempóban haladtak. Évi a szokásos kiegyensúlyozott, és emellett dinamikus futóstílusával magabiztosan vitte a kis csapatot. Pár szót váltottunk, és továbbálltam. Legbelül „irigykedtem” egy kicsit, hogy Ők már ott tartanak, hogy egyedül veszik a nyakukba a Balatont, de aztán hamar túlléptem a dolgon, hiszen tudom, hogy eljön az Én időm is, csak még meg kell érnem erre a feladatra mind fejben, mind izomzatban.

BALATONFÜRED-ASZÓFŐ: 5,5 KM

Kezdett beütni a meleg, és éreztem, hogy az a tempó, amit megyek, nem lesz sokáig tartható, mert fel fogok borulni. Egyre több egyéni versenyzővel találkoztam már ezen a szakaszon, és néhány biztató szó kíséretében haladtam el mellettük. Eközben szemből elindult egy biciklis áradat, amire nagyon kellett figyelni a szűkebb utakon. Némelyikük elég agresszív volt, és az együttműködés jelét sem mutatták.  Érdekes tapasztalat volt. A bicajosok, meg azt gondolhatták, hogy ezek a futók mit ugrabugrálnak itt…Minden nézőpont kérdése, csak az a nem mindegy, hogy hogyan állunk a másik emberhez, és mennyire vagyunk kompromisszumra készek.

ASZÓFŐ-PÉCSELY: 5,4 KM

Aszófőre érve csippantani szerettem volna, de az előttem futó emberke olyan elánnal indult tovább, hogy kilökte a chip leolvasó kézikészüléket a leányzó kezéből, ami darabjaira esett szét a betonon. Ott álltunk, és csak néztünk, mint hal a szatyorban. Próbálták összerakni a kütyüt, sikertelenül. Jött egy fals infó, hogy van máááásik…nem volt. Több percnyi téblábolás után úgy döntöttünk, hogy egy életünk egy halálunk, továbbmegyünk.  Addigra azonban szép kis „tömeg” gyűlt össze, és a frissítő asztalnál is közelharc ment a portékákért. 
Sokak száját elhagyta az a mondat, hogy : „Huhh, egy kis potyapihenő, de jóóó…"
Jelentem, nagyon nem volt jó ez az ácsorgás. Nehezen indult be a futómű, és Pécselyig küzdöttem, mint az oroszlán, hogy valami elfogadható tempót produkáljak. Közben tűzött a nap, olvadt az aszfalt, és Én árnyékot keresve kacsáztam az úton jobbra és balra.
Egyszer csak megállt egy kocsi mellettem, és Kollár Szabi ugrott ki belőle 2 jégkockával a kezében.
Hopppácska, egyet becsúsztattam a dekoltázsomba, a másikat pedig a sapim alá tettem be.
Szabi téged az Úr küldött!!!
Pécselyre érve a PeRu Team-be futottam bele. Peti egy nagyon klassz kis bicón nyomta a funky-t , Rudi pedig éppen a sátor alatt eszegetett/iszogatott. Elképesztően felfrissültem lelkileg ettől a találkozástól.
Párban tolták a fiúk, így természetesen kaptam az ívet, hogy csak ilyen „babatávval” égetem magam :D  Nehezen hagytam ott őket, mert nagyon buli lett volna velük bandázni, de tudtam, hogy engem vár a csapatom, és mennem kell.





PÉCSELY- VÁSZOLY: 4,3 KM

Miközben ezt az etapot próbáltam méltósággal túlélni, a fülemben csengett a Tomi előzőnapi kérdése: „Te tényleg bevállalod ezt a szakaszt a 20. kilométer felett?” Én meg, "háthogyaviharba neeee!!!  Végig azt mantráztam, hogy „CoffeeRUN-CoffeeRUN", ez csak a Kolosy tér-Fenyőgyöngye szakasz”. Egyszer csak mellém gurult a csapat autónk, benne négy szemtelenül jóképű pasival.  Szegénykéim teljesen elvesztettek engem szem elől Füred után, és nem tudták belőni, hogy hol járhatok, mivel értékes perceket vesztettem azon a ponton, ahol szétesett a csippantós kütyü.
Elkezdtek bíztatni, hogy már csak 1 szakasz, és vége. Felnevettem, hogy tudjátok, hogy kivel szórakozzatok, Én Vászolynál lefekszem a fűbe, és az megy tovább, aki akar. Értetlenül néztek rám. Elbizonytalanodtam. Elkezdtem a kezemen kiszámolni, hogy hány szakaszt futottam meg eddig…komoly kihívás volt háromig elszámolni :D De Ők csak bizonygatták, hogy van még egy adagom. Elhajtottak a kocsival. Nagyon mélyen tudtam, hogy nincs igazuk, de a komoly ábrázatuk megingatott. Ilyennel csak nem viccelnének….
Ahogy ott agonizáltam az út szélén futva, eszembe jutott, hogy van nekem egy okos órám…jelen pillanatban okosabb, mint Én :D majd Ő megmondja a tutit. Pitty-pitty, és már ott is virított az igazság, 20,4 km-nél tartottam, tehát nekem volt igazam. Felszabadultan futottam tovább, és csekkoltam be a vászolyi ponton.  A fiúk időközben rájöttek, hogy tényleg váltani fognak engem, és sűrű bocsánatkérésekkel fogadtak.
Itt találkoztam Szaszával, aki éppen sörözött, majd később egy árokból láttuk kikászálódni a biciklijével együtt. Nem tudom, hogy van-e összefüggés a két dolog között, de mi jót mulattunk a látottakon, az biztos J





2. ERŐTLEN SZAKASZ


KESZTHELY – BALATONBERÉNY: 12,5 KM

Keszthelyen váltottam le Bubut, ahol sikerült összefutni Zozóval és a családjával, így nagyon jó hangulatban indultam neki a a következő etapnak. Tavaly itt hatalmasat száguldoztam, és vártam, hogy elkapjon az a szárnyaló érzés, amit akkor éreztem. Eltelt jó pár kilométer, de sehol semmi flash.
Ekkorra már az egyénieket is megelőztük, így tök egyedül futottam a kis ösvényeken.  Folyamatosan az órámat nézegettem, hogy hol tartok, de sajnos nagyon nem azt mutatta, amit látni szerettem volna.  Ólomlábakon járt az idő, és Én is.
Elcsigázottan futottam. A déli napsütés teljesen kiszívta minden erőmet. Hála az égnek a fiúk itt jobban tudtak kísérni, és elég sokat megálltam inni. Elég frusztráló volt, hogy nyamvad 12,5 km ilyen nyögvenyelősen megy. Eseménytelenül telt ez a rész, egészen a Balatonberényig, ahol a csippantás után, az Én drága csapattársaim rendesen felfrissítettek. Lásd alábbi video:





BALATONBERÉNY – BALATONMÁRIAFÜRDŐ: 3,4 KM

Életem legnehezebb 3,4 km-volt. Kedvetlen voltam, és csak túl akartam rajta lenni.
Aztán a vége előtt párszáz méterrel az út mellett egy gyerekekből  álló bicajos csapat ácsorgott.  Ahogy elhaladtam mellettük, és lepacsiztam velük, egyből a gyermekeimre gondoltam. Akkora gombóc lett a torkomban, hogy nem kaptam levegőt. Meg kellett, hogy álljak, és rendeződjön a légzésem. A sírás fojtogatott. Beértem a váltópontra, átadtam a staféta órát , és szó nélkül elvonultam a kocsihoz, hogy megkeressem a csomagrengetegben a telefonomat. Most azonnal beszélni akartam a lányommal és a fiammal. Ahogy meghallottam a hangjukat, egyből eltört a mécses, és képzeletben szorosan magamhoz öleltem Őket. Nagyon hiányozott a családom.
Szegény csapattársaim, csak kamilláztak, hogy mi ez a befordult fej, és mi bajom lehet.
Miután összeszedtem magamat, és bőgés nélkül tudtam beszélni az érzéseimről, akkor megosztottam velük is, hogy mi zajlott le bennem.
Ezek után csak az zakatolt a fejembe, hogy hogy a túróban fogok Én még este lefutni 18 km-t.
Nézegettem azt a fránya exceltáblázatot, amiben ott virított feketén-fehéren a vállalásom.
Újra és újra megfogalmaztam magamban, hogy miként fogom megkérni a Robit, hogy fusson meg helyettem egy szakaszt. Aztán végig néztem a kis csapatomon, és láttam, hogy mindenki el van pilledve, és eldöntöttem, hogy nem nyavalygok, hanem végigcsinálom, úgy, ahogy elvállaltam.
Bebagyuláltam magam egy nagy törülközőbe, és mint egy bebábozódott pillangó vártam, hogy megint sorra kerüljek.

3. SZÁRNYALÓ SZAKASZ


BALATONBOGLÁR-BALATONLELLE: 5,6 KM

Robit váltottam le, és miután kihámoztam magam a törülközőből, felraktam a fejlámpát, átvettem az órát és már indultam is. Nagyon jól lehűlt a levegő, és már az első lépéseknél éreztem, hogy nem lesz baj. Féltem, hogy az az erőtlenség, ami a 2. szakaszomban a társam volt, az most már végig velem marad. Nem így lett.
Nem futottam egy nagy tempót, de nagyon egyenletesen mentem. Sőt, mi több, nagyon jól éreztem magam. Egyre több biciklis érkezett a hátam mögül, és nagyon kellett vigyáznom, mert eléggé lekezelőek tudtak lenni, és nem igazán vették figyelembe, hogy nincs hátul szemem, és nem látom őket. Sajnos elég nagy százalékban tapasztaltam azt, hogy szinte mérgesek voltak, és pökhendi stílusban beszéltek, ha az útjukba kerültem, pedig Én egyenletesen az út szélén poroszkáltam, tehát nem sok vizet zavartam
Az útburkolat kritikán aluli volt egyes részeken, és a félhomályban nagyon kellett figyelni arra, hogy hová lépek.



BALATONLELLE- BALATONSZEMES: 4,7 KM

Ha jól emlékszem ezen a részen történt, hogy egy koromsötét útszakaszon kialudt a fejlámpám. Lemerült. Hirtelen rám szakadt az éjszaka feketesége. A távolban láttam már az utcák fényeit, de az még messze volt.
Leírhatatlan nyugalom szállt meg. Egységben voltam. Nem féltem, hogy elesem, vagy bajom eshet. Ott vigyorogtam a sötétben, futottam és boldog voltam.
Egy pár perc elteltével megláttam, hogy egy vonat közeledik felém, ugyanis a sínekkel párhuzamosan futottam. Nah, gondoltam, hogy ezt a vonatot a gondviselés küldte, mert gyönyörűen bevilágította nekem az eddig sötétségbe burkolózó útszakaszt.  Ahogy elhaladt mellettem, az úton szinte megelevenedett a kabinokból kiszűrődő fény, és olyan volt, mintha egy filmbe csöppentem volna. Láttam magam előtt az utasokat, hogy kalapban, szép ruhában ülnek a bársonyszékeken és beszélgetnek, teát szürcsölgetve. Egy régi, kosztümös film ugrott be, és mire ezt végigfuttattam magamon, már be is értem a városba.  A fiúk ott vártak, és egy gyors lámpacsere után folytattam az utamat.
Ez a kis jelenet zakatolt bennem sok kilométeren keresztül.

BALATONSZEMES – BALATONFÖLDVÁR: 9,1 KM

Ez a szakasz egy kilivel hosszabb lett, mint ami a kiírásban szerepel, de nem volt probléma.
Felélénkült a szél, és a távolban villámlott néha. Nagyon vágytam arra, hogy egy picit eleredjen az eső. Elképzeltem, hogy megindul a nyári zivatar, és lemossa rólam az egész nap fáradtságát.
Aztán eszembe jutott, hogy milyen sokan futnak mögöttem, és nekik nem lenne annyira vicces a dolog, így megmaradtam annál, hogy szét tárt karokkal megöleltem a frissítő szelet.
Szinte végig a Balaton partján futhattam, így alkalmam nyílt végi hallgatni, ahogy a béka kórus hangol az éjszakai előadásukra.  Nagyon profin nyomták.
Az nagyon vicces volt, amikor Balcsitól pár utcával beljebb futottam, és nem számítottam semmilyen állatfajzatra, és hirtelen az árkokból kibrekegtek a békák. Először majdnem átugrottam az út túloldalára, mert rendesen megijedtem, de utána már csak kacagtam, amikor egy-két önjelölt énekes belekezdett az önálló estjébe.
A fiúk végig követtek a kocsival. Nagyon jól esett, biztonságban éreztem magam.
A befutásomnál hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Jó volt megérkezni, és lerakni a lantot.
Átöltöztem, beültem a kocsiba, betakaróztam a türcsimmel, levettem a cipőmet, és elbóbiskoltam.
Lehet, hogy a szagélmény is közrejátszott, de leginkább a jóleső fáradtságnak tudom be azt, hogy elszenderedtem egy kicsit.
Cirka 32 km volt még hátra a versenyből, amit a három fiú (Tomi, Robi és Bubu) elképesztő gyorsasággal bedarált, és Bubu érkeztével megtörtént a közös befutás a célba.
Összekaptuk magunkat, ettünk egy kis levest, és elindultunk hazafelé.
Hazafelé a hátsó ülésen utazók - velem az élen – nagy egyetértésben fújták a kását, Míg Csoki és Robi elől beszélgettek, nehogy a mi drágajó sofőrünk belealudjon a vezetésbe.

Utószó

4:20 kor csekkoltam be itthon, egy gyors fürdés után a kisfiam ágyába tudtam csak bedőlni, mert mindkét gyermekem a hálószobánkba aludt a férjem mellett/között/alatt/felett. Mosolyogva néztem Őket, ahogy a Szilárd egy vékony sávon vigyázzállásban alszik, a gyerekek meg szanaszét esve, teljesen valószínűtlen pózban elfoglalják az ágy maradék 80 %-t J
Persze, 7:30kor már fent voltak, és nekem is kelni kellett. De nem bántam, mert eszembe jutott az a torokszorító pillanat, amikor lepacsiztam az út mellett álló gyereksereggel, és belém mart azt az érzés, hogy mennyire hiányoztak akkor.  Így gyűrött arccal, de mosolyogva néztem velük a reggeli mesét, amibe azért jó párszor belebólintottam J

Tartalmas 24 órát tudhattam magam mögött.

Köszönöm a lehetőséget a SUUNTO-nak, hogy ilyen csodaszép és intelligens órával futhattam. Teljesen új dimenziók nyíltak meg számomra. Ugyan még nagyon kezdő szinten állok a használatával, de remélem, hogy alkalmam nyílik majd jobban megismerkedni ezzel a szépséggel.

Bubu, Csoki, Pintyő, Robi és Tomi!


Nagyon köszönöm Nektek, hogy mellettem voltatok, vigyáztatok Rám, és boldog vagyok hogy ismerhetlek Titeket! Feledhetetlen élménnyel lettem gazdagabb általatok.