2017. június 21., szerda

Ultra Trail Hungary 2017 - Szabó Csilla beszámolója

Szerző: Szabó Csillu

Ultra Trail Hungary 
112 km / 4200 m+
2017.06.03-04.

Drága családomnak köszönhetően a nagy esemény előtt jó néhány órát aludhattam és egész napra biztosítva volt a pihenésem. Köszönöm Zolimnak 💙.

Mommát idézve: Eljött a hihetetlen utazás napja, a nagy kaland, amelynek kezdetén te semmit nem látsz, de téged minden erdőlakó érdeklődve szemlél. Éjjel a fejlámpa fénye ugyan beszűkíti a látóteret, de cserébe az erdő neszei rendkívüli módon felerősödnek. Az erdő állatai már bekészítették a popcornt és minden jegy elkelt a Pilis moziban. Páholyból fogják végignézni az UTH-show-t. Aki bénázni fog, azt tuti megdobálják kukoricával!” 

Az esti készülődésemhez nagyon vidám és oldott hangulatot teremtett. Köszönöm és imádlak Évi azaz Momma 💛.

Kilenc órára jött értem Momma Kőbányára, nagyon kellemes meglepetést tartogatva számomra. Zitát hozta szurkolni és lelkemet erősíteni, jó volt látni és hallani, hihetetlen nyugalmat sugárzott felém 💚. 
Néhány hónappal korábban Zita „beszélt rá” az eseményre, valójában az ő „rajtszámával” indultam. Hálás vagyok és megtisztelő, hogy nekem adta át a nevezését, ráadásul nagyon kedvezményesen és még el is kísért a versenyre, csodálatos ajándék.

Elsőként elmentünk Tündiért, ragyogást, vidámságot és izgatottságot láttam rajta mikor beszállt az autóba. Útközben felvettük Szunyit, aki annak ellenére, hogy aznap és másnap is dolgozott, önként vállalta a pom-pom lány szerepet, vidám, energiabomba kisugárzását szórta ránk a rajt pillanatáig 💛. Szuper társaságban érkeztem meg Szentendrére a versenyközpontba, egy fantasztikus és tökéletes kezdet az első százas teljesítéséhez.

A versenyközpontban sok barát és ismerős arc fogadott bennünket. 


Kertész Kata Crewként működött közre, így tőle vehettük át a rajtcsomagunkat. Minden futó komoly arccal készülődött egy-egy mosolyt azért elejtve. Mialatt Tündivel készülődtünk megérkezett Csabi. Aztán Kinga is megjelent, ő másnap reggel rajtolt az 54 km-es távú Szentendre Trailen, jó volt őt is újra látni. Ezt követően nagy lazán utcai viseletben feltűnt Ádám és mint mindig, most is számomra hihetetlen gyorsasággal átváltozott ultrafutóvá. Hamarosan Gergő is köztünk volt és miután mérlegeltük táskáink súlyosságát a közös csapatfotó elkészültével elindultunk a rajthelyszínnek otthont adó Lázár cár térre Mommával és szurkoló táborunkkal.


Rajtzónába lépésünk előtt komoly ellenőrzésnek vetettek alá, ahogy minden egyes futót a kötelező felszerelések tekintetében, amely a következőket foglalja magában. Fejlámpa tartalék elemekkel, mobiltelefon bekapcsolt állapotban, minimum 1 literes víztartály és pohár, vagy minimum két fél literes kulacs, kabát a futó méretében, fényképes igazolvány, izolációs fólia, minimum 140x200 cm.    
Szentendrén az Ultra Trail Hungary rajtjában összesen 132 futó állt teljes harci díszben éjfélkor fejlámpája fényében, hogy nekivágjon a kiírás szerinti 111,281 km kőkemény kilométernek, amely 4200 m szintet foglal magában és 20 órás szintidőn belül kell teljesíteni, visszaérve a kiindulási ponthoz. 


Az útvonal a Pilis és a Visegrádi-hegység szépséges lankáin keresztül vezetett, nagyjából jelzett turistautakon, de a legkeményebbekből van összeválogatva könnyítést jelentő, tájékozódást segítő fényvisszaverő szalagozással biztosítva.

Elindult a visszaszámlálás, nyolc, hét, hat, öt, négy, három kettő, egy, majd csatakiáltások hallatszottak futóktól és szurkolóktól egyaránt és megindultunk a kígyózó futóáradat részeként, hogy meghódítsuk a tizenkét kisebb-nagyobb hegycsúcsot és teljesítsük kitűzött céljainkat. Jólesően lúdbőröztem attól a hangulattól és légkörtől, ami körülvett a rajt pillanatában, végtelen hálát éreztem, hogy én is ott lehetek.


 


Kellemes, meleg nyári éjszaka volt, amolyan csillagok alá kifekvős, eget kémlelős, de mégsem hagytam, hogy a Bölcső-hegy elringasson, határozottan, nagyon jó sebességet diktálva felkapaszkodtam Dobogókőre, ahol tökéletes segítséget kaptam Maritól az ivótasakom feltöltésében

.  
  
Éjjel iparkodtam, tudván, hogy napközben 32 fok közeli lesz a hőmérséklet, mégis úgy gondolom, hogy nem toltam túl az elejét. Én a hajnali 6 fokban atlétában és rövidnadrágban érzem igazán jól magam futás közben. A megfelelő óvintézkedésekkel, nehezen bár, de csakazértis legyűröm a meleget, ám minél kevesebb jut belőle, annál jobb. Az Ördög-lyuk és Döme-halála sem tántorított el, a Vaskapu-völgyön keresztül a Jóreménység-barlang mellett elhaladva elértem Simon-halálát. Utam a Vörös úton vezetett tovább Leány és Legény barlang mellett elhaladva Klastrompusztáig.

Kíváncsian vártam a napfelkeltét, vajon hogyan fogom megélni, álmosságot, fáradtságot fog-e hozni, de semmi különöset nem tapasztaltam az átmenetnél. Csodálatos volt az ébredő természet, az erdő illata és hangjai. Pilisszentlélek környékén már világosban futottam, levettem fejlámpámat és megkértem az eddig nagyjából velem együtt haladó Pétert (őt a tavalyi UTH55-ön ismertem meg, majd a P85 és az idei Mátrabércen is a távok nagy részén egy tempót mentünk), hogy tegye el a mellényembe. Az ő lámpáját én is eltettem a táskájába és megéreztem annak könnyedségét, meg is jegyeztem, hogy milyen jó neki, hogy nem téglákat cipel, mint én. Innentől egy kis ideig lekötöttek azon fajta gondolatok, hogy legközelebb mit ne vigyek magammal.

Pilismaróton az aszfaltos úton találkoztam szembe Tündivel és Ádámmal, ahol oda-vissza kell megtenni az utat az ellenőrzőpontig, jó volt őket látni, itt már kicsivel túl voltunk a maratoni távon.

Nem sokkal később megfájdult a hasam, mert a táv első felében több folyadékot fogyasztottam a tervezettnél majd folyóügyemet hosszan halogattam keresve a megfelelő helyet, kihagyva a sűrű bozótosokat, tartván a kullancsoktól. Sajnos ez az alhasi fájdalom jó darabig elkísért, a lefelé szakaszok nem estek jól.

Szakó-hegy meghódítása után a mesés Lukács árkon keresztül értem el Dömöst. A Szentfa Kápolnánál szuper frissítés kaptam Kertész Katától, majd miután felvettem az előreküldött napszemüvegemet, kiálltam a Vadálló-kövek próbáját és felkapaszkodtam Prédikálószékre. Itt körülbelül 2 km-es szakaszon kellett leküzdeni 400 m szintemelkedést, miután a lábamban volt már több mint 54 km. Nagyon kényelmes, nyugis tempóban haladtam, közben csodáltam a fenséges kilátást.


Mielőtt Prédi tetejére felértem a szememet jól esett lecsukogatni, pihentetni, pedig még csak fél kilenc előtt járt az idő. Ám a csúcsról olyan kerepelős, ujjongós hangulat áradt, hogy még a szemem is kipattant és futni kezdtem. Megjegyzem szinte minden egyes CREW állomásnál ugyanez a feeling volt.

Lepencéig hosszan lefelé vezetett az út és már magam mögött hagytam 64 km-t. Hamarosan a varázslatos Spartacus-ösvényen futhattam, nagyon-nagyon élveztem ezt a részt. Évi többször is eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik, de főleg ennél a csodás résznél. A Budai Térképkörös kalandjaink megelevenedtek gondolataimban, sajnáltam, hogy nem részese ennek a csodának.

Pilisszentlászló közelében magamban énekelgettem, persze a dal úgy szólt: „Hol vagy már Kisrigó?” A fogadónál nagyon jól esett a segítők által nyújtott fejet hűsítő élmény, továbbá fantasztikus frissítésben és kiszolgálásban volt részem Gerinek és Marinak köszönhetően. A leves is isteni volt melegsége ellenére. Nagyon örültem a mosdónak, pólómat hidegvíz alá tettem, majd úgy vettem fel, őrülten jól esett. Aki versenyez, annak innen indul az igazi hajrá, nekem a teljesítés volt a célom és a meleg is tikkasztott, így a fogadót elhagyva kíméletes tempóban próbáltam haladni.
Visegrád és Pap-rét között sok kedves baráttal és ismerőssel találkoztam össze, akik a reggel 10 órakor kezdődő Szentendre Trailen indultak. Jó volt látni, hallani őket, átérezni a frissességüket, amelytől többször lendületre kaptam. Természetesen sokszor félreálltam a keskeny ösvényeken, hogy a friss-gyors futók tudjanak haladni. Nagyon jó volt látni Bálintot és Anitát, ahogy az élvonalban hasítanak a Szentendre Trailen, adott egy plusz lendületet energikusságuk.

Büszke voltam magamra, hogy 80 km után lazán egyensúlyozva átbalettoztam különböző akadályokon. Kezdtem nagyon jól érezni magamat és jött egy nagyobb megiramodásom a következő frissítő állomásig, amelytől kitikkadtam, de jó érzés volt végre lendületesen futni.  

A Fellegvárhoz vezető meredek úton totál lelassultam, dél jóval elmúlt és tűzött a nap. Felérvén meg kellett állnom, mert időközben jelzett az órám, hogy lemerülőben van és feltettem tölteni Anita szuper öngyújtó nagyságú power bankjának köszönhetően. Elég sokáig elbabráltam a kellékek kicsomagolásával, mert a megfelelő védelem miatt, még otthon jól becsomagoltam külön-külön mindent.  Szerencsére a chipes lányok annyiban tudtak segíteni, hogy megfogták, amit nem tudtam a kezemben tartani. Az egyik lány meg is jegyezte, hogy ámul rajtam, hogy vagyok képes ennyi kilométer és idő után az órámmal bíbelődni.

Felfrissülési céllal megérkeztem a kúthoz, de nagy volt a tolongás, sorra jöttek a rövidebb távokon indulók, akik nagyon versenyben voltak. Végül csak a kulacsomat töltöttem fel és rövid ideig víz alá tartottam a kezemet. Nem sokkal később beért Csurja Gabi és Coffeerun életérzéssel egy darabig tudtam tartani vele a tempót, de aztán lemaradtam. Mivel nem tudtam megfelelően lehűteni magamat a tolongás és az elfogyott türelmem miatt, így hamar jött egy kókadásos állapot és nehéz volt eljutnom a következő frissítőállomásra.

Pap-réten Paula Kata annyira profin felfrissített engem és közben még más futókat is, hogy csak ámultam. Nem kevés időt töltöttem itt el azzal, hogy a ruhámba is jeget tömködtem, ennek köszönhetően innen lendületesen sikerült elindulnom. Ezt követően egy lefelé hosszú szerpentines köves úton megfájdult a jobb lábam külső talpéle úgy, hogy alig tudtam rálépni. Az út során megütöttem többször és akkor ott azt gondoltam, hogy a folyamatos terhelés hatására megsérült. Szerencsére utóbb kiderült, csak egy 4 cm-es vízhólyag kellemetlenkedett. Kilencvenöt kilométer környékén voltunk talán, és itt kezdtem el olyasmiket beszélni Péternek, hogy a száz kilométeres távok nem nekem valók. A negatív mondatok ragadósak, hamarosan ő is elkezdte mondogatni, hogy milyen meleg van, sosem érünk be. Mivel én már kisöprögettem a fejemből, ami nem oda való, így rászóltam, hogy nincs meleg, be fogunk érni, fejezze be, ne mondjon ilyeneket és fusson inkább tovább, mert ő legalább tud futni.

Ekkor elkezdte rugdosni az úton a köveket és ami az útjába került. 
Ráförmedtem - Ezt most mégis miért csinálod? Ennyire megharagudtál rám? 
Csak tisztítom előtted az utat. – mondta. 
Akkor miért nem hoztál seprűt? – kérdeztem.  
Minek az neked, azzal akarsz elrepülni? – kérdezett vissza.  
Gyorsabban menne a takarítás. – zártam le a párbeszédet és óriási nevetésben törtünk ki. 

Idegesített, hogy fáj a lábam és nem tudok haladni, a pátyolgatástól pedig menekültem. Nem akartam sokat sétálni, ezért futásba kezdtem, úgy, hogy a jobb lábamon kizárólag lábujjhegyre érkeztem, érdekes féloldalas pattogással ugyan, de haladtam. Péter felajánlotta, hogy a felesleges dolgaimat tegyük át a táskájába, így neki köszönhetően a hátralévő húsz kilométeren már csak a kötelező felszereléssel terheltem magamat.

Hétvályús-forrásnál Pankotai Zitánál csippantottam, hálás vagyok neki, mert egy héttel korábbi véletlen összefutós beszélgetésünk feloldotta feszültségeimet az UTH teljesítésével kapcsolatban.

Elérkezett Vörös-kő, amely egy brutális emelkedő, hosszú és nagyon meredek. A négykézláb mászás esett jól, más testtartás és végre a karizmaimat is használtam. Úgy éreztem, hogy nagyon jól haladok felfelé, közben próbáltam elfelejteni, ami a lábammal történt. A háttérből valaki pókembert emlegette, erről eszembe jutott Lara anyák napján apának mondott versikéje és próbáltam felidézni. Többféle verzióban  ugrott be, magamra vonatkoztattam és megakadt a hanglemez:
„A pókember hozzám képest ügyetlen kezdő, ha kell erőm, mint Herkulesé megnő.”



Felérve sikerült elfelejtetni a fájós lábamat, itt találkoztam össze Bellus Áronnal, aki fotósként vett részt az eseményen. Nagy szerencsémre megemlítette Kingának, hogy nemrég haladtam el, így ő igyekezett beérni. Kinga szuper jó hatással volt rám, egy kicsit beszélgettünk, majd futni kezdett és én rákapcsolódtam.

Az utolsó komoly kihívás a Nyerges-hegy volt, de Kingával lazán felkapaszkodunk és közvetlen felérkezés után ismét futásba kezdünk. Azt képzeltem, hogy a pénteki CR-en vagyunk és csak a szokásos hajnali kóma van rajtam, amúgy friss vagyok és üde, így futottam Kinga után egészen Szentendréig. A macskaköves út nem esett jól, Kingát elengedtem, de ha már így adódott, iparkodtam, hogy meglegyen a 18 órán belüli teljesítés.




Nagyon boldog voltam, amikor megláttam a célban Zolimat és gyermekeimmel futhattam be a célkapun. Megöleltem őket, csodálatos érzés volt célba érni és velük lenni 💚.

SIKERÜLT 😃 Nagy boldogságomban Kingával és végül Mommával is összeölelkeztem 💜.

Boldog vagyok és szerencsésnek tartom magam, hiszen összesen 84-en értünk célba a 132 főből.
113 férfi közül 70-en, 19 női induló közül 14-en váltunk teljesítőkké.
Gratulálok minden résztvevőnek!

Köszönöm
Családom, szüleim, anyósomék támogatását.
Mommának, hogy szuper társasággal elfuvarozott a rendezvényre, legnagyobb átéléssel való szurkolását, ölelését a célban, egyéni UB teljesítését, amely erőt adott nehéz pillanataimban.
A CoffeeRUN-nak a közös futásokat
Barátaimnak, ismerőseimnek a sok szeretetet, figyelmet, törődést, amit küldtek felém.

A szervezőknek és a Crew-eknek a kiváló rendezést!


Egyéb infók:
Fogyasztottam: 4 db 70g-os koffeines energia zselét kb. 25 km-ként, hozzá mindig egy negyed zsömlét, 2 db 250 ml magnéziumot kb. 40-40 km-nél, 4 izoport oldottam fel az ivótasakomban, Himalája sót hozzáadva, az elsőt induláskor, majd Dobogó-kőnél kettőt, így jó sűrű lett, ezért vizet kortyoltam hozzá a kisüvegemből, a harmadikat Lepencénél, az utolsót Kisrigónál, Pap-rétnél jeges vízzel higítottam. Prédire felfelé kesudiót ettem és egy kólás energia gumicukrot. Lepencétől kóláztam. Kisrigónál levest ettem.
Öltözet: kedvenc fehér 2016-os Mátrabérc Finisher pólóm, futómellény, fekete rövid futónadrág, kompressziós rövid futó zokni, minimál terepfutó cipő
Védelem a meleg ellen: Vízvételi lehetőségeknél mosakodás. Jégzselével kentem a halántékomat, nyakamat, karjaimat, lábaimat. Lepencétől kezdtem vizes kendővel hűsíteni magam. Frissítőállomásokon jeget tettem az ivótasakomba, ruhámba.

  
Előzmények:
2017-ben 1.410 km 31.639 m/ 5 db 50 km feletti távot sikerült összehozni az UTH előtt
Márc 4. Pilis Ultra Trail 50,2 km 1.948 m
Márc 8. Budai Térképkör pályabejárás 51,5 km 1.539 m
Ápr 1. Vérkör TT  77,9 km 1.700 m
Április 15. Budai Térképkör 83,4 km 2.680 m
Május 13. Mátrabérc Trail 56,2 km 2.778 m
Általában heti 5-6  alkalommal futok, ebből 1-2 terep, a többi aszfaltos futás
22. hét (UTH hete) szerdán és csütörtökön 10 km-t futottam aszfalton

UTH-t megelőző hetek összejött kilométerei és szintemelkedései:
21. hét 88,4 km 2.216 m /leghosszabb: 31,5 km 1.213 m
20. hét 79 km 2.109 m /leghosszabb: 30,6 km 1.377 m
19. hét 66,4 km 2.861 m /leghosszabb 56,2 km 2.778 m
18. hét 20 km 156 m /a héten beteg voltam csak 2x10 km aszfaltos futás volt
17. hét 64,7 km 542 m /csak aszfaltos futás
16. hét 0 km /pihenő hét
15. hét 143, 1 km 4.310m /leghosszabb 83,4 km 2.680 m
14. hét 49,3 km 766 m /leghosszabb 14,9 km 494 m
13. hét 125,1 km 2,570 m /leghosszabb 77,9 km 1700 m
12. hét 28 km 662 m /leghosszabb 17,9 km 582 m
11. hét 99,9 km 2.694 m /leghosszabb 37,1 km 1015 m
10. hét 100,4 km 2.491 m /leghosszabb 51,5 km 1.539 m
09. hét 110,8 km 2.637 m /leghosszabb 50,2 km 1.948 m
08. hét 101 km 1.642 m /leghosszabb 20,4 km 553 m
07. hét 87,5 km 1.186 m /leghosszabb 31,2 km 392 m
06. hét 65,8 km 1.035 m /leghosszabb 30,5 km 378 m








2017. június 15., csütörtök

Salomon Szentendre Trail - Road to the unspeakable path

Szerző: Száva Kinga

"Hotter than hell"  - “dúdolom” magamban.



Azon filózom, hogy ez legyen mégis a címe a Strava bejegyzésnek erről a versenyről, miközben próbálok nem elájulni, vagy hányni a visegrádi frissítő után a kaptatón felfelé. Végül is vannak “normális” gondolataim, nyugtázom magamban. Pánczél Viki megmondta, készülj, nyílt szakasz, kaptató, rossz lesz, vigyél vizet. Az!
Szerencsére előzöm csigalassúsággal, gyalogosan a potyatúrázókat, akik a jó idő miatt úgy gondolták, hogy felfedezik a magyar pilisi szépségeket (huszonhatezer másik lelkes pesti lakossal …). Túl uncsi megint számcímet adni egy futásnak, ráadásul köze sincs ahhoz, amit épp átélek. 

Hogy magyarázod el mégis, hogy 10k-nál már ráz a hideg a melegtől, mert a tested utál? 

Még jó, hogy megbeszéltük az élményeket Édesanyám, mert most kéne, hogy leülj. :)

Fáj. Egyre jobban fáj, de úgy lassan mindenem. Az, hogy a combom egy merő vasbeton már az első km-től nem meglepő. Előző nap Vadállat köveztünk lefelé, reggel 6 után. Napfelkelte persze nem volt, mert Évinek lemaradt a rendelése valahol. :) De lett helyette egy “laza” 21-es a Pilisben. Életem első fél Budai Térképköre (46k) előtt. Nem gondolom túl, mindenkinek megvan a maga gondja, másnap megint Katáék vesznek fel, és indulunk is. Budai hegyek, otthon vagyok, az eleje totál CoffeeRUN, ráadásban folyton feldereng a tavalyi CoffeeRUN Blue-m, ami életem eddigi legbüszkébb menete volt Dobogókőig, a kéken Hűvösvölgytől (igazából egyedül FGY-től). Persze a végén Évi es Szabi kapart fel Dobogókőre, de ott dőlt el valahol ez az ultra téma, kizárólag terepen. Aztán az aggteleki női 5. hely és hogy még az utolsó hegyeken is tudtam futást imitálva mászni a 120 fokban, ez feltette az i-re a pontot. Az érzés amikor négyen nagyot kiáltva megérkezünk az álmos kis városba 4+1-en (Gábor valamiért lemaradt) a 46. km-nel, és vártak rám. :)




Valamikor ősszel beneveztem szép csendben az 54-re, nem is említve igazán senkinek. Aztán novemberben a szülinapomon aláírtam az új munkaszerződésem, ami UK-be szállított ki, mert ez volt a további út számomra.
Viszont az utóbbi azt is jelentette, hogy pápá péntek hajnali Szépvölgyi, vagy HHH mászás, esetleg ellopott Erzsis kiruccanások. Kerestem a hegyeket, és voltak emelkedőim, és csodálatos tájam, felfedeznivaló ösvényeim, de egy Gellért-hegy sem. Persze cross-core sem, ahol Milán legyilkolhatna tisztességesen, így megnéztem mit találunk. Jött egy régebbi szerelem, a spinning. Egy belevaló edzőnővel, aki bizony megnyomja a hegymenteket. 

Budai térképkor, 38k. Nem futottuk meg az emelkedőket eddig, nekem fogalmam se volt róla, hogy érdemes-e megpróbáljam. Aztán jön egy hosszú, és érzem hogy most már mindegy, muszáj átmozgassam a beállt combjaim. És szépen rugózok felfelé, és helyreáll a világ. Még tudok emelkedőt futni, az érzés megvan, imádom. Közben hálát adok a spinning edzőnőmnek, és minden “now, take it up another 5” kijelentésének. (update: tegnap volt “take it up another 13” is.)

Én megfutom az első betonos emelkedőt a Szentendre trail-en is. Idővel rájöttem, hogy bizonyos fokú emelkedőnél a sétával valahogy jobban kiesem a magam ritmusából és elfáradok. De a következőt már nem is akarom, és ott érzem, hogy gond van. Hiába vizezem a fejem minden kútnál (sőt a rajtba is vizes fejjel mentem ki), az első frissítőpontra érve totál kivagyok, amit Kakuszival közlök is, bár nagyon örülök neki belül. :) Mi lesz itt vajon, ha már ~15-nél gondok vannak, de valaki gyorsan el is mondja hogy jön a futható szakasz. Ránk fér, ujjongok, és lassan azon kapom magam, hogy bizony én a lefeléket kegyetlen élvezem. Az hogy a bokám kifordult újra az utolsó patakban és derékig beleültem a vízbe a Szimplán, eszembe se jut, a cipőm jól fog és nem is tör (annyira). :)
Viszont még mindig a déli órákat futjuk, és én 8-10 fokkal hűvösebb időből jöttem, így a második frissítőt szintén nem rózsás arccal érem el. 
Alig várom a Visegrád Trail szakaszát, mert tavalyról emlékszem rá, és az erdőt. Igazából frissítőről frissítőre haladok, és minden folyadékom kitart addig: fél liter víz, és fél liter iso majd kóla, és egy jó fejvizezés, mosdás. A kóla ismét helyre teszi a gyomrom, amikor kell. Néhol kis gumicukrot is eszem, de szerencsére jól reggeliztünk, és én jól bírom a kajamentességet.
Vagy mégsem?
Futópályafutásom alatt sosem volt gond meg a gyomrommal, így a hányinger érzése és az émelygése eléggé hazacsap. Közben tudatosul bennem viszont, hogy amint árnyékot érünk, visszajön az erőm és nemcsak hogy futni, de előzni is tudok és a gyomrom is megnyugszik. Zsófi közli Visegrádnál, hogy Istennő vagyok! Én meg arra gondolok, hogy Ő kint áll a nyílt napon miattam. Mert eljött önkénteskedni, hogy lásson befutni az első ultrámon.  Szóval ki az önzetlen Istennő? :) 
Pici szájacska befog, és tovább a jelzés után. 
Átfut az agyamban és kicsit realizálom is testileg, hogy nem volt ideális hetem, legalábbis nem így készülsz életed első ultrájára. Érzelmi libikóka, közel 10 óra alvás 3 nap alatt, az átlagnál kevesebb kajabevitel. Előző két nap sok mászkálás a csodás nyári Budapesten.  
Hajnali ámulós és dumálós CoffeeRUN. 


Sikítós-nevetős masszázs Gábornál, amikor elmeséli az utolsó holland világkupa élményeket (apropó láttatok már kerekes székes vívókat? #motivationallevelhigh). Nagyon sok barátommal találkozás vagy beszélgetés, valamint nagyon jó barátnőm megnyeri az országos erőemelő OB-t 47 kg-ban új országos csúccsal. Megnézem (*végigsírom) végre az Ultra című filmet, ahova Öcsém kísér el. Szóval a tökéletes szombat esténk, amikor meg a 112es rajt, pogácsaevés után 45 percet sétálunk a szállásunkért, de végre tudunk beszélgetni a békabrekegésben es a pislákoló Pilis fényeit bámulva. Arra a konklúzióra jutok, hogy nem csináltam volna másképp, az alvás helyett vannak néha fontosabb élmények.

Kezdenek kiesni szakaszok. Egy srác odaszól, hogy jól bírod, és én mosolyogva válaszolok igen nőiesen, hogy “kib….tt zen van”.  Tulajdonképpen  kellemesen hullámzó szakaszon haladunk, amit végre meg tudok futni, és totál átvesz a szokásos kikapcs és futóélmény.  Ezért jöttem haza. Miközben beugrik az éjjeli elalvás előtti élményem: “XY marked as safe herself in the attack of London”. Jó éjt nektek is. 

Otthon futok a második otthonomért.

Jön a befutunk/kifutunk frissítő, és meglátom a frissítőn Paula Katát. Kap egy izzadt, ujjongó ölelést valamint úgy lekezel és helyretesz, hogy esélyem sincs nem talpon maradni és folytatni a versenyt. Ekkor kapok először melltartóba jeget, égi adomány. 

Skanzen. Tavaly úgy becsaptál, de idén tudom, hogy váratsz magadra, hogy szinte lépésenként adventi kalendáriumot nyithatok, mire elérlek. Az első tüskét, „Gyerünk !!!” felkiáltással kezdem el, és bizony majdnem beletörik a fogam. Meg jó, hogy nincs rajtam pulzuspánt, mert kiverné a szívem a biztosítékot úgy zilálok néhol. Érzem, hogy a meleg totál kiszedett, ahogy húzom fel magam gyökerenként, viszont azon filózom. hogy előző alkalommal itt sárban, oldalra visszacsúszva es lazább bokával jutottam fel. Vöröskő előtt Áron fotózna, amikor mondom neki, hogy ezt most nem. :) Mosolyog,  azért lefotóz, majd elmond egy olyan mondatot, ami a lehető legnagyobb erővel bír akkor:

“Egyébként Csilla előtted van pár méterrel”.

Csilla. Aki közel tizenvalahány órával régebb óta fut. Én pénteken tudtam meg, hogy Tündivel mire vállalkoznak, és már akkor is meg szerettem volna nézni Csabi miatt a 112es őrült rajtot, ezzel tutivá vált. A Superwoman edition egyik jeles tagja előttem van, nincs mese, utol kell érni. 
“Szia, Csillu !!!” felkiáltás, és egyből látom hogy baromi jól tartja magát, de kemény menetben van Csilla is. Kicsit beszélgetünk lefelé a single tracken, majd előre enged hogy menjek. Kezdem felvenni a kellemes ritmusom, és bizony hallom a lépteit ahogy suhan mögöttem. Tiszta CoffeeRUN. Csilla meg is jegyzi, és én helyeslek és elkap a péntek hajnali hangulat. Ő úgy gondolja, hogy én húzom őt, de tulajdonképpen egyesítjük az erőinket, és segít nekem és erőt ad, hogy ütemesen fussam meg a lefeléket és élvezzem. A második tüskét is letoljuk valahogy, majd én majdnem megborulok lélekben az utána lévő single tracken, amikor azt hiszem egy ponton, hogy végre vége a poros, benőtt útnak, és nem kell tovább koncentráljak, ráadásul a nap megint direktbe kap. De Csilla ott van, nincs hiszti. És persze a Skanzen kegyetlen későn jön el, addigra totál kifogyok és lassan vattát köpök, de az angyali Crew fejen önt vízzel és lesik a kívánságaimat, jegelek. Óra 7:10 körül.

“Kinga, ideálisan mit vársz el magadtól?” - kérdezi Zso előző éjjel.

7-7,5 órát és a meleg beütését. Realizálom, hogy tartható, amit terveztem. Ekkor tudatosul igazán bennem, hogy be tudom fejezni a versenyt és meglehet az első ultrám. Próbálom nem elsírni magam, és utolérni a Superwomanem.
Rémlett még egy kisebb emelkedő, de most nem fogtam fel. Szentendrén futunk Csillával amikor véletlen ránézek az órámra: 49,99km es átfordul 50,00-ra. Életem első félszáza. Csillának az első százasa. Bármi történik, már ott megérte:)
Csillu piciket lemarad, így egyedül futom meg az utolsó km-eket. Folyton a rózsaszín pöttyöket keresem, és a szalagokat a Bükkös patak mentén. Várom a csippantó pontot, hisz megvan a lehetőség hogy Zsófit oda tettek ki.
Csipp és mondják 800 méter. Mondom:  800?? Igen. És bizony elérem lassan a macskaköves részt, kapok egy Crew tagtól egy „Hajrá copfos!” felkiáltást.
Elfutok a lampionok alatt, az éttermek mellett, ahol az emberek tapsolnak, nagyon aranyosak. És jön az utolsó ráfordulás, próbálok nem bőgni, lassan meglátom a kordont es meghallom a bemondó hangját. 
6 éve futok rendszeresen, és ott lehettem szinte az összes budapesti aszfaltos versenyen, átéltem pár terepversenyt és néhány külföldi versenyt, köztük maratonokat is gyönyörű városokban. Életemben nem éltem át még ilyen befutót. Itt egyszerűen testközelben voltak azok, akiket szeretsz és nem választ el pár száz méter, negyven ember, és öt fal. Kakuszival lepacsizok még a kordon elején, és onnantól totál önkívület, azt se tudom, hol vagyok. Rémlik, hogy kiöklözök még egyet a levegőbe, amikor kiszakad minden energia nemcsak a versenyről, az elmúlt időszakról.  


Meglátom a Lányokat ugrálni a célban. Zsófit úgy elviszem, hogy el is felejtünk csippantani, sírunk mindketten, majd meglátom Katát aki szinten úgy sír, hogy még jobban rákezdek. Aki előző este ujjongva és könnybe lábad szemmel adta át a rajtszámom, és tökéletes hogy Nála vehettem fel. Meg percekig tart a hangzavar annyit felfogok, majd teszek egy “kellemes” megjegyzést az időjárásra úgy angolosan, és kapok egy vizes törülközőt. Sok-sok mosolygós arc, Szabit is meglátom, kap is egy vizes törülközős ölelést, még több mosolygós arc. Csilla is beér a gyerekeivel. CoffeeRUNnerek, SzuperTündi (de most komolyan, milyen hihetetlen vagy! :)), Momma totál készben. Ismerős, félig ismerős, mindenki megkönnyebbült és boldogan járjuk az utcákat. Ünnep van.



“Szabi, nem tudom, mi legyen a strava bejegyzés címe.” - mondom, miközben üldögélünk a céllal szemben és várjuk az eredményhirdetést.
Szentendre Trail, és pislog rám vissza a kurzor kíváncsian. Hát, ha nincs szóra, akkor legyen

Szentendre Trail, unspeakable



ui.: ülök a spinning bringán, agyalok a beszámolómon, amikor Diana Ross felüvölt a sprintmenetben, hogy "Ain’t No Mountain High Enough!!!"




Hello kitágult terepvilág! :)


Köszönöm Mindenkinek életem élményét! :)


2017. május 30., kedd

Az Ultrabalaton érzelmi oldala

Szerző: CoffeeRUN Momma


Kezemben feszül a szalag.  Boldog, elégedett arcok mindenütt. 

Érezd! Gyerünk, érezd már Te is ezt!

Én is mosolygok, de belül nagy a csend. Elveszek az ölelésekben. Meg-megpihen fáradt testem, miközben a barátaim kézről kézre adnak.

Na, beértél, megvan! Most boldognak kell lenni! Érezd!

Csak idő kérdése, nyugtatom magam.  De annyira vágyom a beteljesülésre, hogy már fáj a hiánya.

Türelem!

Hétfő. Kedd. Csak nem jön az áttörés.  Ebből nem lesz beszámoló. Mégis miről írjak? Hogy fogalmazzam meg azt, hogy a 220 km totál legyalulta a lelkemet? Hogy mondjam el, hogy újra fel kell építenem magamat? 

Új emberként tértem vissza. Pőrén.

Az évek alatt, amíg erre a megmérettetésre készültem, olyan gondosan elterveztem, hogy milyen érzés lesz teljesíteni az Ultrabalatont. A pátoszos célba érkezés csodás víziója bármikor könnyet csalt a szememben.  Főleg az utolsó héten. De ez nem így működik.  Nálam nem. Olyan szintű lelki megtisztulást éltem meg útközben, amit nehéz szavakba önteni. Tökéletesen leforgácsolódott az egom. Esélye sem volt a maradásra.  

„Az ÚR megerősíti annak az embernek lépteit, akinek útját kedveli. 
Ha megbotlik is, nem esik el, mert az ÚR kézen fogja”  (Zsolt. 37:23-24)

Egyezséget kötöttem Vele! Megkértem, hogy legyen mellettem végig és Ő rábólintott. A Jóisten a legkitartóbb ultrafutó a világon és vállalta, hogy a segítőm lesz. 
Szél. Meleg. Magányos kilométerek a hullámzó Balaton felvidéken. Erősödő szél. Égiháború. Fájdalom és fáradtság.

Hol vagy, Uram? – kérdeztem nekifeszülve a viharnak.

Ott volt a törődésben és szeretetben, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam.
Tünci és Gyurma vigyázta lépteimet a legnagyobb melegben. Csoki és Kati támogatott, amikor az első falat áttörtem. Tomi gondoskodott rólam a viharban.



Anita…Édes Istenem! Anita a testével próbálta fogni a szelet, hogy könnyebb legyen a haladásom. A biciklivel együtt rángatta, tépte a szél, és Ő azon igyekezett, hogy nekem jó legyen.  Földre szállt angyal ült azon a bringán. Meg lehet valaha hálálni ezt a áldozatot? Megérdemlem Én ezt egyáltalán?



-          Anita, nagyon fáj a combom!
-          Nem fáj az, csak tartsd a ritmust és fuss!
-          Rendben, nem fáj. Megyek. Csinálom.


A gyermekeim, a férjem, az öcsémék és Kakuszka tették teljessé a beérkezésemet.  A célban megkérdezte tőlem egy riporter, hogy a gyerekek felfogják-e, hogy anya mennyit futott. A válaszom természetesen az volt, hogy: nemHogyan is tudnák, amikor Én, aki végigéltem minden méterét, még Én sem tudom a mai napig felfogni.

Egészen máig zavart, hogy üresnek érzem magam az UB óta.  De ma rájöttem, hogy ez korántsem üresség, hanem ez a végtelen lehetőség. Új célok, új tervek táptalaja. 
A Balcsi partján hagytam mindent, amire nem volt már szükségem, ami teherként nehezedett a lelkemre. Sallangmentesen, letisztulva folytatom utamat. Szabad vagyok.






 P.s: A legkisebb szurkolóm, CoffeeRUN LiJo













2017. május 15., hétfő

Csirkebéltorta pörkölt vöröstetűpetével

Szerző: Babák Tamás


Az irománynak adhatnám azt a címet, hogy Első maratoni futásom rövid története, én mégis inkább azt a címet választottam, hogy Csirkebéltorta pörkölt vöröstetűpetével. Valahogy ez jobban megmarad.


Mit csinálsz? Futsz? Hát te tök hülye vagy! Mi az istennek szaladgálni, ha beülök a kocsiba öt perc alatt bárhol ott vagyok! Csak a bolondok futnak! Futni unalmas! Miért nem bringázol vagy találsz valami rendes sportot? Marha!

Kb. 4 éve kezdtem el, kellett egy sport, amit akkor űzhetek, amikor csak szeretnék, (csapatsportok kilőve, fix időpontra rendszeresen odaérni hosszútávon.... hát ööö, nem egyszerű) A listámon azonban szerepelt a maratoni táv lefutása. Ezzel kapcsolatban csak az volt a terv, hogy még 40 éves korom előtt. Próbáltam rendszeresen edzeni és tíznél kevesebbet egyszerre nem nagyon futni. 
'10 alatt csak a b#zik futnak! ' felkiáltással! Nem láttam értelmét sem a rövid futásoknak, sem pedig annak, hogy egy 20 perces futás miatt összeizzadjam a cuccomat. Heti 3 futásra törekedtem és kisebb-nagyobb kihagyásokkal sikerült is tolni. Nem, nem volt benne semmilyen koncepció, talán annyi, hogy néha gyorsabban, néha meg kicsit lassabban futottam, néha-néha futottam váltott tempóval is. Megragadtam egy szinten, 3 éve nyomtam egy Vivicitta-t, 2 óra és 3 mp volt a félmaratonom. Akkor már tudtam, hogy egyszer le kell futnom a dupláját... 

Ezután jött majdnem 3 év, amikor különösebb motiváció és fejlődés nélkül indultam neki esténként. Magányos farkas voltam, nem volt futótársam és nem nagyon beszéltem senkivel a futásról, jó persze otthon este mindig elmondtam, hogy milyen volt, jól esett, sz@r volt, láttam-e a Zacher Gábort, de a futásról futóval egyáltalán nem beszéltem. Mondtam is asszonynak, hogy lövök magamnak egy igazi futópartnert! Jól leszólítom futás közben és megkérdezem tőle, hogy lenne-e kedve havonta egyszer velem futni. Hogy mi alapján választom ki az illetőt? Hát komoly elvárásaim voltak. Ahhoz, hogy egyáltalán leszólítsam, több kritériumnak is meg kellett felelnie. 
1. Csaj legyen: valahogy jobban motivál, ha nem egy pasi szőrös lábát kell bámulnom. Olyan van nekem is. (fontos a vizualitás) 
2. ha köszönök neki, köszönjön vissza! (zenében elmélyült futókkal és bunkókkal nem állok szóba!) 
3. Fusson olyan gyorsan, mint én. Hát igen, elég ciki, ha 200 méter után nem bírom a tempót. 

Egy idő után kialakul az emberben egy készség, és a szembe jövő emberről tudja, hogy pontosan milyen tempóval fut ill. az is érdekes, hogy egy idő után a mozgásukról megismerem a rendszeresen ligetben futókat! Az én mozgásomról mit gondolhattak?? Hát nagyon egyszerű: ezekkel a nyomorék lábakkal csámpázó soha nem fog úgy mozogni, mint egy ember. Ez mondjuk a mai napig így van, soha nem fogok szépen futni, soha nem fogok úgy futni, mint egy maratonista, soha meg sem közelítem a mozgásommal egy valamire való sportoló mozgását... egyszerűen nem vagyok az az alkat, abból építkezem, amim van. 

Ja, azt is elterveztem, hogy mit mondok majd a delikvensnek, ha leszólítom, mert hát volt még egy szóbeli vizsga is, amin át kellett mennie.Igen, a humor, na az nagyon fontos, ha nem vevő rá, akkor nem nagyon tudunk majd együtt dumálni, futni. Ha nem érti, akkor léc... Több, mint 2 éven keresztül, minden futás után kérdezte a feleségem, hogy ' Na, kit szólítottál le?' Hát persze, hogy senkit, mindig gyártottam valami kifogást - ha esetleg láttam megfelelő jelöltet - , hogy miért nem szóltam hozzá. Valójában nem volt bátorságom! Volt olyan, hogy jött, futott, köszönt, tempó stimmelt és az történt, mint régen a Coca Cola reklámban... futottam tovább... Persze mondtam magamnak, ha jön még egy kört erre, akkor majd leszólítom (ennek az esélye egy a százhoz!) és volt olyan, hogy jött! Mosolygott, köszönt, futott... én meg mosolyogtam köszöntem és futottam tovább. Ezeket a bátor cselekedeteimet mindig büszkén meséltem otthon. Nem is olyan nagyon régen azonban történt valami: A felkészülésem 7. hetében... Futottam futottam, jött, mosolygott, köszönt (pedig zenét hallgatott) Hm, hát Ő pont jó futópartner lenne, majd a következő körben leszólítom... és jött! Köszönt, mosolygott, futott én meg bátor voltam, köszöntem, mosolyogtam, futottam... tovább. Bátortomi odatette magát, kemény volt és nem szólította le, pedig 2x láttam! Na majd ha harmadjára is erre fut, akkor! Nos ennek az esélye, hát gyakorlatilag a nullához konvergál, már csak a Liget felépítéséből adódóan, hiszen nincs olyan rajta, hogy kör, lehet futni körbe, keresztbe meg oda vissza, meg lehet futni nyolcasba, szóval mindenfelé változatosan! Harmadszorra még soha senki sem jött szembe! Ő igen! Karma! 




Na, innen nincs visszaút, megláttam, mosolygott, stopper állj, meg én is! Megkérdeztem, hogy futhatok-e vele és igent mondott. Gyors tesztet az első 100 méteren teljesítette, VOLT HUMORA! Dumáltunk, dumáltunk a futásról, ááááá végre, futóval a futásról! A végén nem hajtott el a pics@ba, volt remény, hogy futunk még együtt! Futáshoz egy 'halálom esetén értesítendő' kártyát szoktam csak magammal vinni, nevem, TAJ számom plusz asszony telefonszáma! Engem ne hívjanak, ha meghaltam! Szóval ezt a kártyát adtam oda neki, hogy vegyük fel a kapcsolatot, futás után meg is jelölt! Bingó! Emlékezetes nap volt ez a Március 15. Aztán rá két hétre történt még valami szokatlan...

A felkészülés vagyis a nukleáris teadélután!

Egy családapa, aki nehezítésként még melózik is, hogy az istenbe sűríti bele az életébe a felkészülést? 

Pofon egyszerű, gugli a barátom és szépen megkerestem a legrövidebb felkészülési tervet, ez egy 12 hetes program volt. Kinyomtattam és elkezdtem vele barátkozni. Futások előtt néha belenéztem, napközben néha eszembe jutott, nem, nem kezdtem el egyből, de úgy éreztem, hogy kezemben a kulcs, egyszerűen csak be kell tartani azt, ami le van írva. Az első 6-8 hét nem is annyira vészes, de onnan... Kértem a család segítségét, átbeszéltük, hogy ha tényleg akarom, akkor rá kell szánni az időt. Heti 4 futóedzés plusz egy kereszt. Hét közben be lehet sűríteni a napi rutinba, mert nem kell minden nap 1 órát futnom, vannak negyedórás sprintedzések is, szóval még vacsi és fektetés előtt bőven otthon vagyok, jut idő a családra is és a futásra is, wicked! A hétvége kicsit csücskösebb volt a hosszú futások miatt, de azokat is meg tudtuk oldani minimális átszervezéssel. Elérkezett január vége és elkezdtem a leírtak szerint edzeni. A végső elhatározás igazából még ekkor sem született meg, egyszerűen csak toltam az edzéseket, de nem éreztem a súlyát, nem éreztem, hogy hová kell, hogy vezessen ez az egész. Közeli ismerősöknek elkezdtem mondani, hogy elkezdtem egy 12 hetes felkészítőt! Úúúú dejóóó! Tényleg lefutod a maratont? Én meg csak vigyorogtam: Hát persze!  Fontos volt a hírkeltés, hogy jobban ösztönözzem magam, lórúgásként motivált, mert ha már ennyi embernek elmondtam, akkor, ha beledöglök is megcsinálom!  Mindent le kellett tesztelnem, mert ez az egész egyetlen napról szólt. Akkor mindennek működnie kell. Tudtam, hogy Camelback-kel kell futnom, mert a homemade maratonon nincsenek frissítőállomások. 

Február 22. Camelback bekészítve egy liter vízzel feltöltve, hát persze, hogy nem stimmel valami, nulla azaz nulla vizet tudtam inni a vadi új ivózsákomból a 16 km alatt. Meg volt törve a cső :-( no problémo, megvoltam víz nélkül, de azért váratlanul ért. Otthon megjavítottam a cuccot, következő alkalommal nem volt gond. Aznap futott velem szemben a Zacher Gábor és a Zsidró Tomi is. Mind a ketten köszöntek, jófejek! 

Március 1. volt megfelelő jelölt a futópartnerségi tiszt betöltésére és majdnem szóltam neki...majdnem! Aznap láttam egy mókust is, egy kutya üldözte föl a fára. 

Március 19. masszázs: olyan jól sikerült, hogy másnap alig álltam lábra:-) rendben volt. 

Március 20-án antibiotikum kúra, rettenetesen nézett ki a torkom, a doki azonnal gyógyszert írt. Kicsit át kellett szervezni az edzéseket, hagytam ki keresztedzést és a szombati hosszú futást vasárnapra toltam. Az egész edzéstervet kicsit magamra szabtam. Ott, ahol 8x kellett ismételni ott inkább 10x csináltam, és a 10 fölötti futásokat 2km-rel megtoldottam. Biztosra akartam menni. 

Március 23. megint láttam mókust! És kicsit lassultam is a gyógyszerek miatt. Nem, itt már rég nem volt visszaút, egyre jobban fókuszáltam a célra, elszánt voltam és maximálisan motivált! 

Március 29. A fél liget lezárva, mert valami f@szom gyaloglóverseny volt és kb 38 ember a világ különböző részéről kőrözött a ligetben azzal a jellegzetes furcsa riszáló mozgással. Nem értem én ezt a gyaloglást! Vagy gyalogolok vagy futok, há nem? Nooormális?! Ekkor futottam ismét a futópartneremmel, megint jót dumáltunk. 

Április 3. rövid futás, elmébe hasító fejfájással, megjött a hidegfront. 

Április 5. Szeretném előre leszögezni, hogy a következőkben teljes mértékben ártatlannak érzem magam. A 34 km-es futásom kb. közepénél jártam, amikor megelőz egy futó hölgy és köszön! Ööööö, megelőznek? Engem? Egy pasit? Na ne má'! Fölgyorsítottam és szóba elegyedtünk... akaratlanul is, de átment a vizsgán! 2 futópartner néhány héten belül? Több, mint gyanús! Aznap futott velem szemben Muri Enikő is és nem, nem köszönt, biztos magamon hagytam a Harry Potter láthatatlanná tévő gúnyáját! Cserébe pont úgy nézett ki az énekesnő, mint aki frissen mászott ki egy betonkeverőből... nem szeretném tudni, hogy mit csinált előző este... Jött a pihi, levezető, hangoló edzések, minimális komolyabb erőfeszítésekkel. 2 hét és itt van a nagy nap, egy pipa a listámon! Nyomott a súlya rendesen, néha fölkeltem éjjel és ezen járt az eszem. Akartam, mert úgy érzem, megdolgoztam érte! Mindenre próbáltam odafigyelni, előző este tudatos zabálás! 2x vacsiztam, tudtam, hogy kell az energia, a magnéziumot úgy ettem, mintha fizetnének érte. A teljes felkészülés alatt nulla vagyis pontosabban nulla kilót fogytam, cserébe kicsit átalakult a testem, a gatyáimból konkrétan kiesek. Azt hittem azért lemegy legalább 2-3 kiló, de ők inkább maradtak rajtam, jól érzik magukat, na! Ja, asszony meglepett néhány energy barral, amit vinni akartam magammal a futáshoz! Természetesen ezt is leteszteltem és nem csapta szét a gyomromat! A brutál gélekről hallottam ezt azt, ezekkel kísérletezni sem mertem. Több dolgot is eldöntöttem a maraton előtt: nagyon tudatosan lassan kell kezdenem, hogy a végére ne fogyjak el, az első húsz kilométert 6 perces kilikkel kell futnom, utána már lehet lassulni. 30-nál energy bar, akár szükségem van rá, akár nincs, legalább egyet be kell tolnom. Hidratálás, hidratálás, hidratálás! koncentrálni az adott pillanatra, ne azon kattogjak, mi lesz 10km múlva.

Egy közös dolog biztosan van a - ma annyira divatos - Flabélosban és a futásban: Mind a kettő átmozgat!

A nagy nap, the judgment day.

Mondtak mindenféle időt, esni fog, mint az állat, meg persze sütni is fog a nap no és persze 20 fok lesz! Hát, hogy a pics@ba öltözzek föl?! A met.hu kirántott a sz@rból vagyis neeeem. Magamtól ébredtem és teljesen kipihent voltam. Időben feküdtem le és a gyerek se keltett éjjel, köszönöm kislányom! Reggel az első a második és a harmadik dolgom a következők voltak: víz, víz, víz ja, és egy lájtos tea. Aztán folytatódott a szokásos reggeli rituálé, minden ruhám előkészítve, hogy nyugodtan a tervezett időpontban el tudjak indulni. Öltözködés, a család még alszik, hosszú délelőtt áll előttem, hajt már a kíváncsiság jó lenne már 35.-nél járni, vajon bírják az izmaim? Mindent megcsináltam, amit leírtak a programban, meg kell csinálni, hiszen a program végére az van írva szombathoz, hogy 42.195m futás, a vasárnaphoz meg az van írva, hogy Ünneplés! Hát, ha nem jön össze, akkor tuti, hogy beírok nekik! Pisi, a gyerek is fölkelt, miért ne kelne, sajnos nem szokott nyolcig aludni, pontosan tudta, hogy mit csinálok ma, azt mondta szurkol! Asszony is fölébredt, lassan, de elkezdett pezsegni a Babák család, nekem meg indulnom kellett. Puszi a családnak és léc



.A lépcsőn mindig gyalog nyomom le a három emeletet, de most valahogy jobban figyeltem a lépcsőfokokra, nehogy elszálljon a bokám, nem is tudom mit csinálnék... leértem az utcára és kicsit sem fáztam, lehet, hogy túlöltöztem, a francba! Lassú bemelegítő futással elértem a Ferdinánd hídhoz, itt várom be mindig a műholdakat, a magas házak között lassabban tér észhez a kütyü. Itt azért már kurv@ra vártam, hogy indulhassak, csak el ne fussam magam! Acquiring satellites accuracy 6m! Bingó, mehet a menet! Fél nyolckor startoltam szinte másodpercre pontosan, úgy ahogy terveztem! Vágott fű illat vááááá, jól indul a nap, a hídon nulla autó, miazisten van, tudják, hogy jövök és direkt nem szennyeznek? Szóval minden ok. Azt már korábban eldöntöttem, ha megint látom Zacher Gábort, akkor pofátlan leszek és futok vele pár száz métert, neki is meg kell értenie, ha valaki az első maratonját futja, akkor muszáj még emlékezetesebbé tennie! Futottam, de bevallom, küzdenem kellett, hogy ne nagyon csússzak ki a tervezett 6 percből, nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, rendben mentek a dolgok, nyomtam a megszokott köröket. A PeCsánál pakoltak az emberek a bolhára, tologatták a kiskocsijukat, úúú majd ide is be kell néznem, ezer éve nem voltam. És természetesen a közteresek is elkezdték a műszakot, pakolták szorgosan a kerékbilincseket. Szerencsétlen árus gyerek 3 percre hagyta ott a verdát... a mai napja mínuszos lett! Egyre több ember, egyre több turista a műjégnél. Hát ezek bameg az egész utat képesek elállni, nehogy bárki más is elférjen, nem gond mert legközelebb majd átugrom őket vagy meggörbítem a teret, hogy elférjek. Kedvelem a reggel, másnaposan andalgó, hömpölygő tömeget! Olyan kontrollálatlan birkanyájra emlékeztet, olyanra, ahol egy villám agyonb@szta a szerencsétlen terelő kutyát és a gazdáját... Az idegenvezetők meg kalimpálnak a figyelemfelhívó esernyőjükkel vagy rendkívül hülye kalapjukkal. Egyszer tuti, hogy kikapom a kezéből és beszaladok vele az erdőbe, hátha jönnek utánam a birkák vagy a juhok és a kecskék. Miért nem andalognak ezek a Dózsagyörgyön a 2x3 sávon? Az ország turisztikai bevételét tekintve nem biztos, hogy jó ötlet lenne, az OEP viszont pezsgőt bontana egy igazi crashdisaster után.Lelki szemei előtt látom, ahogy landolnak a sárga helikopterek a Hősök terén... A hölgykoszorú a futásom harmadik órájában csatlakozott hozzám, a csajok kb 3 perc eltéréssel érkeztek a ligetbe, én akkor már eléggé lelassultam, jókor jött a frissítés. Megbeszéltük, hogy ők beszélnek, én inkább takarékoskodom, picit gyorsultam is és egyszer csak jött Zacher Gábor! Természetesen leszólítottam és futottam vele, dumáltunk pár mondatot. Bazze ez az ember sprintelt, nyolcat tolt műszak után, de szerintem négy és feles kilikkel. Én 30-nál jártam és huhh, hát elég volt, hamar elköszöntem! Lassan szóltam a csajoknak, hogy nem kell ám mindig mellettem futni, túl lassú voltam már nekik, de aranyosak voltak és felváltva jöttek mellettem. 



Mindenben segítettek, vettem közben egy fél literes vizet és még azt is cipelni akarták helyettem. Nagyon nagyon sokat segített a támogatásuk! Nagypapás tempóban vonszoltam magam, ja 30-nál megettem az energy bart, hát ööö erre nem voltam felkészülve, nem volt nyálképzésem és kb másfél kilométeren keresztül rágtam azt a sz@rt. Rettenetes volt, alig bírtam lenyelni, nem jó ez a futás közben zabálás! 37-nél jött egy vádligörcs, olyan, amilyen életemben még soha nem volt, pont azt éreztem, mintha egy teniszlabdát betoltak volna az izmaim közé, nemhogy futni, lépni sem bírtam. Megálltam és bármit csináltam, görcsöltem, ha lehajoltam, akkor még a combom is rázendített, ó bazze nem lesz ez így jó, azt gondoltam itt a vége! Le kellett ülnöm, feszítettem a lábfejem, de az égvilágon semmi nem változott, nem hagytam, hogy a pánik legyen úrrá, lassan az egész lábam beállt. Kb 2 perces technikai szünet után újra tudtam lépni, ha nem próbáltam a bokámat is mozgatni, akkor egész jó volt, ha vádliból rugaszkodtam el, azonnal elkezdett görcsölni, sikerült a határon 'futnom' és kb 2 km múlva, már újra működött. A csajok folyamatosan körülöttem futottak, ők a tervezetthez viszonyítva majdnem a dupláját futották, hála az én lassúságomnak :-) Elérkezett a 40, akkor kellett haza felé tendálnom, elköszöntem a kísérőimtől és innen már sétagalopp volt! A Lehel téri BUBI állomásnál léptem át a képzeletbeli célvonalat. Azokról a bringákról most már mindig ez fog eszembe jutni. Hívtam a családot, nagyon örültek és vártak egy meglepetéssel. A kiscsaj készített egy célszalagot, amit ki is színezett és asszony nyomtatott egy oklevelet, amit mindketten aláírtak :-) 




Tényleg nagyon megható volt!!! Folyadékbevitel, nyújtás és kezdődött a délutáni alvás... csak nem nekem, azt hittem 10p nyújtás és szunya, hát kurv@ nagyot tévedtem! Az izmaim jól megtréfáltak, persze, hogy nem aludtam!



Értékelés vagyis mi változott ezek után bennem:

Talán az, hogy most már nem külső szemlélőként nézem a hosszútávfutókat, noha én nem tartom magam annak. Attól, hogy futottam 42 km-t még nem tartom magam maratonistának. A maratonistákon színes mez van, meg szponzor logók és alsó hangon 15 kilóval könnyebbek nálam, ők szépen futnak és 2-3 órával hamarabb érnek célba. Pont ugyanúgy nézek föl azokra az emberekre, mint előtte! Az, hogy 382 km-t futok 12 hét alatt egy szerintem jól kidolgozott terv alapján és utána lefutom a maratoni távot, még nem tesz félistenné, nem írom be a nevem a történelembe. Nem is volt célom, de tény, hogy ez az elmúlt időszak sok mindenben formált, motivált voltam végig, nagyon komoly erők mozgattak és nem csak a sportban. Most már hivatalosan is lelkes hobbifutónak nyilvánítom magam. És akinek szintén ott van a listáján ez a kocogás az ne habozzon, vágjon bele! Tényleg meg lehet csinálni!

Special thanks to:

Elsőként természetesen köszönöm a családomnak, akik támogattak ebben az egészben. Gabcsa nélkül neki sem FUTottam volna. Kislányom, köszönöm a szurkolást!
Futótársaimnak: Andinak és Eszternek, azt gondolom, hogy a legjobbkor FUTottunk össze! Pont a felkészülésem azon szakaszában, amikor már igazán jól jött a segítség! Tökéletes időzítés!
Szponzoraimnak: Regcsinek, aki, amikor meghallotta, hogy néhány éve futok már FUTócipő nélkül, egyszerűen fülön csípett és ellentmondást nem tűrve, azonnal elvitt egy futóboltba és vett nekem egy cipőt!!!
Tomeknek, akinek a fiókjában pihent egy vagyonokat érő vadi új sportóra, amit igazából az ironmanek használnak és nemes egyszerűséggel nekem adta! Így lett nekem egy Garmin 310XT FUTó órám! Megpróbálok méltó lenni a viselésére bár még nem nőttem föl hozzá...
Gerinek, a legnagyobb isoital szponzoromnak, pontosan tudja, hogy mire van szükségem névnapomra! Isostar rulez! Most is összeFUT a nyál a számban.
Böbének, aki rám hagyományozta a BioTech-es táplálékkiegészítőit, csak, hogy meglegyenek a nyomelemek.
Masszőrömnek és egyben legjobb szomszédomnak, Andinak, aki a nagy FUTás előtt teljesen rendbe rakta beállt izmaimat.
Tanácsadómnak Mártinak, akivel az első félmaratonomat is futottam. Sokat segített a beszélgetés a nagy FUTás előtt és igen, tényleg felejthetetlen volt!
Étkezési szaktanácsadómnak Zsuzsinak, aki megmondta a tutit, hogy milyen arányban toljam az arcomba azt a kb 3000 kalóriát naponta, hogy a FUTás rendben menjen.
A legtávolabbi szurkolómnak PAndinak, akivel megoszthattam élményeimet.

Köszönöm Mindenkinek aki lájkolt és így értékelte a produktumot! Szipi! Neked külön köszönöm, az első dolgom, amit lájkoltál :-)

Búcsúzom egy klasszikussal:


Ahogy Mel Gibson mondaná: I'll be back! vagyis Hasta La Vista Baby !