2018. április 18., szerda

BSZM – Bízz, SZeress Mindvégig

Szerző: Bleier-Cseke Lilla


"Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni,
Taníts teljes hittel járni, jelenlétedben élni.”
(Hillsong)


Sokáig kerestem a szavakat, hogy írhassak a futásról, a versenyről: a 4 nap csodáról… 

196 km-nyi álomról, reményről, kétségekről. Megannyi örömről, fájdalomról, könnyekről, nevetésekről, barátságokról, megtalált válaszokról és megszülető kérdésekről. 
Vártam, hogy utolérjen a lelkem, hogy megérkezzem, és végre érezzem, valami olyan történt, ami eddig még sosem, és tudom, ilyen élményben már sosem lesz részem többet.

4 nap – 4 út, 4 elindulás és 4 megérkezés. 
16 óra 16 perc… Ennyi időm volt, és elég volt. 




Arra biztosan, hogy legyenek felismeréseim, és átértékelhessem az életem sok szeletét, akár futással, családdal, csapattal, barátságokkal, alázattal, kitartással, talán önmagával az élettel és annyi minden mással kapcsolatban.

Ennyi időt kaptam, ajándékba, mert az volt minden perce, minden egyes km-e!  Még sokáig fogok arra gondolni, milyen úgy futni, amikor vannak olyan ritka, különleges pillanatok, amikor tényleg egységben vagyok önmagammal, Istennel, a természettel. Hiszen ezért szeretem a legjobban a futást, ezekért a pillanatokért, ezért az érzésért. 

Ahogy felnézek, látom a kék eget, az előttem kanyargó utat, oldalt a Balatont.... 
Fölöttem és a távolban a nagy kékség, a hullámokat fodrozza a szél és aranyló napsugarakkal táncol, ahogy fejemben a gondolatok, s egyszer csak elcsitulnak, a lelkemben csönd lesz és béke. Nem érzem már a lábam, nem érzem az éhséget, nem hallok mást, csak madarak éneke szűrődik át halkan valahonnan távolról, de ez valami más, talán nem is földi dallam.   

Kívánom, hogy mások is tapasztalhassák meg ezt az élményt, amikor semmi más nincs, csak a táv, te és a futás. És akkor rájössz, milyen aprócska is vagy, és abban a pillanatban egyszer csak könnyű lesz minden, mert elengeded, amihez ragaszkodtál, nem cipeled, leteszed és mész tovább, mindent hátrahagyva, előre tekintve… 
És tudod, a helyeden vagy, akárhol is tartasz. Lehet, hogy vannak fájdalmas, testet-lelket próbáló pillanatok, de ezekért az apró csodákért megéri…

Minden nap új élmény, egy újabb rácsodálkozás és megtapasztalás: 
ahogy a pályán megszületik valami új, és egyre csak kérdezem, ez valóban én vagyok?




Hosszú hónapokon keresztül tervezgettem, készültem, csapattal, egyedül. Néha elvesztettem, majd megtaláltam a motivációt, néha nem értettem, miért is csinálom, mire való ez az egész. 
A készülés megedzett, hogy mennyire, nem tudom, testileg-lelkileg is erősödtem talán, de úgy éreztem, ez nem elég. Kell valami más, valami nemesebb, valami, ami túlmutat rajtam. Ezért kerestem célokat, minden napra egyet: miért, kiért is futok majd… 

De a nagy szervező, aki onnan fentről igazgatja a (futó)lépteinket, valami mást gondolt ki és kaptam tőle egy olyan vállalást, ami végül mindent felülírt. Ezért újrarendeztem, újra terveztem, és már nem volt más gondolatom: bármi történik, csak egy célom legyen: nem feladni! 

Mindegy, kiért, miért teszem meg minden nap az első km-t, menjek végig, küzdjek, ha kell, és úgy érjek célt, hogy elmondhassam, „nem adtam fel”. Máshogy nem is tudtam volna végigcsinálni. És egyedül, mások nélkül sem.

Ezúton köszönöm edzőnek, Márton Attilának, aki hosszú hónapok alatt felkészített és mellettem volt. Aki töretlenül bízik bennem, amikor magam sem hiszem, hogy képes vagyok akár még egy métert is megtenni. 




Köszönöm csapattársaimnak a szervezést és az odafigyelést, a frissítést és biztatást. Köszönöm, hogy ott voltatok, segítettetek, és nem csak versenyeken, edzéseken, hanem azon kívül is számíthatok rátok 💖.  




Köszönöm családomnak és barátaimnak, hogy elfogadják, sokszor nem vagyok jelen és messze vagyok, tudom, távol tőletek, de akkor is szeretlek Titeket 💚😊 

Hálás vagyok futótársaimnak, akik mindig lelkesítenek, drukkolnak, Marton-Mlecsenkov Évának a szívhez szóló, megható üzeneteket és a CoffeRunnereknek, RunTotthusis csapatnak, ismerősöknek és ismeretleneknek a szurkolást, bátorítást. 
És még sorolhatnám, kinek és miért vagyok hálás, de remélem, tudjátok, ebben a 4 napban nagyon sokan benne vagytok, ez a 196 km a tiétek is. Ezúton gratulálok mindenkinek, aki részt vett ezen a csodás versenyen, remélem, másoknak is legalább akkora élmény volt, mint nekem.

4 nap – 4 nap csoda. 
Megéltem, átéltem, ebből fogok táplálkozni még nagyon sokáig, ez örök élmény.

Nekem a BSZM – Bízz, szeress mindvégig.





Az idézetet ebben a dalban található:


„Meghívtál, hogy vízre lépjek, hol nélküled elsüllyedek.
Ebben megtalállak téged, a mélységben megtart hitem!
Nagy neved hívom én és felnézek a vizek fölé:
Ott látlak én.
A lelkem benned megpihen. Enyém vagy és én tied.
A mélységnél nagyobb kegyelmed, mely elvezet és tart engem.
Ha elbuknék és nagyon félnék, Te nem hagysz el és nem inogsz meg.
Lélek add, hogy benned teljesen megbízzak,
A vízn bátran veled járjak, hogy bárhová hívsz, menjek.
Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni,
Taníts teljes hittel járni, jelenlétedben élni.”


2018. április 5., csütörtök

25 kör, avagy maraton másképpen

Szerző: Tarján Dénes, Sopánka

Omszki-tó. (Vagy Omszk-tó? Egyáltalán mi az az Omszk? https://hellomagyarok.hu/program/az-omszki-to-nevenek-nyomaban )

Március 25, reggel 9 előtt néhány perccel. A most kezdődött nyári időszámítás szerint.
+2 Celsius fok.
Alig 1-2 ember itt-ott. A futópályán talán kettő.
Kigi már ott van, örömmel üdvözöljük!
Kipakolunk a kocsiból.
Egy sörpad, frissítők, gyümölcs, csoki...




A rendészek kérdőre vonnak, elmagyarázzuk, megígértetik velünk, hogy nem hagyunk itt szemetet, oké.
Geri érkezik, megbeszéljük a ruházatot.
A gyerekek a váltóbotot szorongatják, mely egy igazi békebeli gumibot.
Gabi szeme ott van mindenen, nagy szeretettel készült erre a napra, nemcsak miattam, hanem a sok barát, rokon miatt is, akik eljöttek, hogy velünk töltsenek 1-2 órát.




Én nem izgulok.
Októberben bosszút fogadtam, visszavágást akartam. Már nem akarok.


Vagy megdöntöm a 3:10-et, vagy nem. Már nem számít.
Búcsúzni jöttem.
Ezt a 3 órás rekordkergetést nem csinálom tovább. Ennyit már tényleg nem ér.
A maraton durva dolog, nem lehet biztosra menni.
Túl sok mindennek kell összejönnie, hogy kijöjjön a maximum: időjárás, rápihenés, optimalizált edzésmunka ...  
Az én életem rövid ehhez.
Átsétálunk a rajtba.
Bálint is pont megérkezik.
Micike szorongatja Ferkó kedvenc pisztolyát, patron is van benne az ünnepi alkalomra.

DURR!

Indul a csúcskísérlet! 4:27, 4:30, mikor épp hogy.
Hárman megyünk, tartjuk.




Egy kört Berci is bír ebben a tempóban.
Lazán, könnyedén tovább.
Az első két körben kicsit fázom (Bálint biztos nem), aztán már nem.
Akkor jó, ha az első két óra eseménytelen.
Nagyjából az is.
A gyerekek váltják egymást, örömmel adják egymásnak a váltóbotot.




Egy-egy kört megtesznek biciklivel, kismotorral, vagy futva...




Egyre több barát érkezik.
Többen megpróbálják tartani a tempót egy kicsit, büszkén mesélik, hogy "háromnegyed körön át sikerült!!" :).
Geri lábát kicsit húzza a héten megtett 120 km, kiszáll egy kicsit.
Bálint mosdót keres.
Pont érkezik közben Zsolt, hatgyerekes pomázi apuka néhány fiával, maga is maratonfutó, neki sikerül néhány körön át tartani a tempót!
Kellemesen elbeszélgetünk, telik az idő szépen.
Frissítünk, izóval, gélekkel, szépen megy, de a gyomrom kicsit kérdéses a negyedik gél után.
Ha nem jön közbe semmi, még a rekord is meglesz.


Úgy érzem magam, mint Eliud Kipchoge a 2 órás kísérletnél.




Öröm ez a nap, szép az idő, ez az esemény egy tisztelgés a sportolás előtt.

Sokan kedvet kapnak! 😊




31-nél eljön az ideje a tempóváltásnak!
4:26.
Már úgyis kicsit lassultam volna.
Így marad a tempó.
Gélt már nem kérek, féltem a gyomrom.
36-nál kezd fájni a gyomrom felől.
Próbálom tartani a tempót, de nem megy.
Lassulok, és hamarosan az előny is elúszik.
Mégse döntök rekordot ma.
De nem baj.
Tudatom beszűkül, már csak a lépteimre figyelek, az előttem levő 3 méterre, kezdek morcos lenni, rászólok a közvetlenül előttem futóra...
Szeretném érezni a szeretetteljes, barátságos légkört, ami körülvesz... de már csak a hátralevő kilométereket számolgatom. Jól esne kiszállni, de hát azt mégse lehet, nem azért jöttem. :)
4 kör, 3 kör, 2 kör .... az utolsó körben újra vidám vagyok, picit még vissza tudok gyorsítani 5 perc alá... 
Egy hatalmas magyar zászlóval köszöntenek a célegyenesben!! :)
Pontosan hol is a cél? ööööö nem tudom, talán az asztalnál... Csodálatos a beérkezés, együtt fut velem a tömeg! :)
Gyorsan magamra húzok valamit, mert a hányinger mellett a fázás a másik nagy fájdalmam.
Mire átöltöztem, Bálint is pótolta a kihagyott 2 kört.
Ez jó mulatság, férfimunka volt!!
Jól megnézek mindenkit, próbálok magamhoz térni... sajnos hamar véget ér a buli, szétszéledünk, mégiscsak hűvös van, meg ebédidő...

Gyönyörű nap volt!
Biztos nem vagyunk egyformák.... de nekem ez volt életem legszebb maratonja!
Sikerült összehozni a szenvedélyemet a családdal.




És nemcsak én kaptam belőle, sőt!
Sokan megmozdultak a kedvemért!
Sikerült inspirálni!
Ezt fogom folytatni!
Mostantól igyekszem minél többet együtt futni másokkal!
Nem számít, milyen idő, milyen tempó!
Csak együtt legyünk!
Hasonló jókat kívánok minden kedves olvasónak! :)
És ha valaki az időmre kíváncsi: kb. 3:14. (Pontosabban nem érdemes, mert nem hitelesített a pálya, az előzetes tervhez képest +300 m, ennyi kb. a méréshatár.)



2017. november 13., hétfő

"Te miért futsz?"

Szerző: Tarján Dénes


Maratonra készülvén, sokszor kínzó éhséggel, szomjúsággal, elgyötört izmokkal, vagy már este 7-kor leküzdhetetlen álmossággal küzdve óhatatlanul is fölmerül a kérdés: MIÉRT?

Miért jó küzdeni azért a pár perc javításért?
Tényleg megéri?

Különösen erős lett a kérdés október 15-én, a budapesti maratoni célba érés utáni órákban, amikor le kellett nyelnem a pirulát, hogy egy év felkészülés után az óra ugyanannyit mutat, mint 2016-ban. 
(Pedig 28 km-nél még volt vagy 6-7 perc előnyöm, és mérési adatokkal tudom bizonyítani, hogy jelentősen gyorsabb vagyok.)





1. Fitt akarok lenni, agyilag fókuszált, stresszt oldani, föltöltődni, no meg nem akarok leépülni se vénségemre.
Ez mind igaz, de ehhez jóval kevesebb is elég lenne, nem szükséges heti 70-80 km futás, és a 10x 800m résztávozás sem indokolt. Nem lenne szükséges nyelvlógatásig futni a 30K-kat.

2. Cég fizeti a nevezési díjat, hülyeség lenne kihagyni!
Ez is igaz, de le lehet futni egy maratont egészen óvatos, regenerációs tempóban is.
Az iramfutók se a saját PB tempójukban nyomják végig a versenyt.

3/A. Elkapott az életközépi válság, valami célba bele kell kapaszkodni.
vagy
3/B. Jön a kapuzárási pánik, rajta volt a bakancslistámon, hogy egyszer az életben 3 óra alatt kéne futni, és az órám bizony nagyon ketyeg.
Ezek már hihető indokok, igencsak meg tudja pörgetni a motivációt egy jól kitűzött cél!
Próbáltam már egy pár éve csak úgy a fittségért futni, de valahogy mindig lebeszéltem magam a komfortzóna elhagyásáról, csak rövideket futottam, hetente 1x-2x, és még azt is könnyen lemondtam. Cél nélkül könnyen elmarad az 1-es számú cél is.

De miért pont a maraton ???

Az első maratont 1997-ben futottam. Aránylag hirtelen jött, sok túrázás, teljesítménytúrázás után májusban kezdtem el rendszeresen futni, cimborával összebeszéltünk, hogy fussunk maratont. Ő aztán valahogy sose ment el edzeni, én is csak azért, mert találtam jó társaságot hozzá. Már nem emlékszem, pontosan hogy éreztem magam a verseny közben, de az biztos, hogy a végére teljesen beálltak a lábaim. Mégis valahogy tetszett a dolog. Néhány év alatt lefutottam vagy tízet. Mindegyik kicsit más volt, néha izomgörcs, néha gyomorgörcs, de egy közös volt bennük. Minden maraton egy hatalmas népünnepély. Az év egyik csúcspontja. Egy olyan esemény, amire az ember rendesen rákészül. Amit nem lehet félvállról venni. 5K, 10K, félmaraton is lehet kudarcos, néha nem sikerül úgy, ahogy tervezzük, 1-2 perccel is el tudunk maradni a tervezettől. Na de a maraton! Ha elszúrja az ember, ott összeomlás van. Aki nem veszi komolyan, csúnyán megjárja!
És nem lehet egy hét múlva újra próbálkozni. Az idei verseny után 2 héttel még nem estek jól a 10 km fölötti távok. Most így 3 héttel utána már megteszek 20-at. De még nem tudnék félmaratoni versenyformát futni. A maratoni formához meg legalább 4-6 hét kéne még. Évente legfeljebb 3-4 csúcskísérletet lehet csinálni, különben kiégetjük a szervezetet.

A maraton egy pengeélen táncolás. 


Patikamérleggel kimért tempóval futni, hogy pont maradjon elég energia az utolsó 10 km-re. Előtte úgy edzeni, hogy elég pihentek legyünk. Magnéziumfeltöltés. Szénhidrátfeltöltés. Sok-sok tempókalibrálós, felmérős futás. Komoly tudomány! És pont ettől szép.
Mindig meghatottan állok a rajtnál. Itt derül ki, mire elég az egész éves munka. Itt aratom le, amit vetettem. Itt kapom vissza, amit beletettem. És pont a kihívás nagysága miatt mindig van benne egy jó kis kockázat. Ez volt a tizenötödik. És most is ért meglepetés. Ez a tempó (4:17-es átlag 28 km-ig) és ez a hőmérséklet (állítólag 25 fok volt) most azt adta, hogy 30 után kakukk. Hiába volt magas az elszántságom. A lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Az erőltetés csak arra lett volna jó, hogy begörcsöljek. Így onnantól csak kocogtam.
Nagyon haragudtam az egészre. Úgy éreztem, az idei maraton elvette tőlem azt, amit beletettem. Nem is tudtam mit írni. Gabi megkérdezte: "megérte?", és ezen el kellett gondolkodnom.
Nemcsak a cél ad értelmet az egésznek.
Az út is fontos, ami odavisz.
Nagyon klassz futásokat hozott nekem az idei szezon.
  • Rengeteg hangulatos CoffeeRUN!


  • Sokszor futottunk a gyerekekkel, főleg Bercivel suliba menet.
  • Nyaralás közben, őzeket és nyulakat lesve.
  • 6-os maratonváltó a családdal. (Sose felejtem el a szembejövő felnőttek arcát, amikor a 7 éves Micike fülig érő szájjal futott mellettem!)


  • Félmaraton rekord. (Már az utóbbi évekhez képest.)
  • 10K 40 percen belül.
  • Soha azelőtt nem próbált résztávos edzés.
  • Yasso800 teszt.
  • Balboa PB.
  • Olyan formába kerültem, mint 15 éve sosem. Reálisnak tűnt a 3 óra alatti eredményt megcélozni!
  • Maratonstaféta a családdal 4 órán belül.
  • 30K PB a maratonon.

Ezeket az élményeket már nem veheti el tőlem senki!

Az órám ketyeg tovább. A jövőben nem tudom, mi lesz még a maratonnal. Nagy szerelmem. De már nem sokáig tudok PB-ről álmodozni. Márciusra tervezem a következő kísérletet, csak magamért, családi körben. Ha nem jön közbe semmi, megcsinálom 3 óra alatt. 26 kör az Omszki-tó körül. Vagy valami hasonló.
S mi lesz azután? Futni fogok, az biztos. De különben fogalmam sincs. 
Állítólag nem is olyan egészséges a maratonra gyúrni.
Én is egy kicsit vissza szeretném venni a mennyiséget.
Célnak nagyon vonzó a maraton, kiváló arra, hogy elbúcsúztassam a fiatalságomat.
Úgynevezett S.M.A.R.T. cél, jól mérhető, és ha reálisat tűz ki az ember, nagyon el tudja kapni a gépszíj. (Bizonyítva! Ez egy szenvedély!)
A maratoni célban azt mondták be, hogy mi vagyunk a hősök. Ez hízelgő, de nem vagyunk azok. Mi csak azt csináljuk, amit szeretünk!
Szeretnék ennél komolyabb célokat kitűzni. Ami másokért van. Ami hivatás, életcél lehet.


Még nem tudom, mi lesz az.
Talán valami ilyesmi:

"Én egész népemet fogom
Nem középiskolás fokon
Taní-
Tani!"

Majd a hegyi futásaim közben kitalálom. :)







2017. június 26., hétfő

Adrián a Kernavė-Vilnius Trail-marathon-on

Szerző: Aradi Adrián

Kernavė-Vilnius trail-marathon - 42,1 km, 866 m szint
04:41:03mp
17. hely
Kicsit nehéz összefoglalni mindazt, ami szombaton lezajlott.
Valahogy nem így képzeltem el.

Egyfelől örülök, hiszen túléltem egy maratont (az elmúlt 6 év számtalan versenye közül ez a második, amelyikre nem akaródzik kimondanom a 'teljesítés'-t), ráadásul terepen. Két éve simán hülyének néztem bárkit, aki engem bármilyen futásra invitált, a maraton meg csak tavaly második felében kezdett el lebegni a szemem előtt, igen távoli célként.
De jött két Skyrun és rájöttem, hogy még ha nem is élvezem, hülyeségnek jópofa, így hát el kell kezdeni futni.

De hogy? Hol?

Otthon volt egy 5 km-s "kör", amire kimentem kb. 3x a Skyrun előtt és ennyi. 
Aztán teljesen véletlenül rátaláltam a CoffeeRUN-ra. 
Nézem, péntek reggel 6.00, Kolosy tér, 1,5 óra kínzás terepen.

"Na ez még jó is lehet!"

Addigra már letoltam egy szezont a Coffee Ride keretein belül, így a 4.30-as ébresztő nem volt akadály, annál inkább az első 3 km, ami színtiszta emelkedő és a ~15 km-s táv” minden alkalommal. Na de van kisebb is, a Melange! Pont kapóra jöhet megnézni, hogy bevállalható lesz-e később a 'real deal'. Így hát 2016 februárjában léptem rá arra a lejtőre, ami után nem volt megállás (néha szó szerint 😃 ). Az első néhány CoffeeRUN még eléggé próbára tett, aztán szépen lassan eljutottam arra a szintre, hogy a levegőt beszélgetésre is tudtam használni 😉 Megismertem egy kedves, önzetlen, közvetlen, családias csapatot, akikkel mindig jó volt találkozni hullafáradtan is péntekenként. 


Az már csak hab volt a tortán, hogy elkezdtem élvezni a futást is. Egyből március végén jött egy terep-félmaraton, ahol 4. helyen sikerült befutnom (máig nem tudom, hogy sikerült összehozni mindössze 1,5 hónap futás után 😊). Majd sorban jött a többi verseny. Egészen addig a pontig csupán országútis versenyeken vettem részt, egyedül készültem, egyedül terveztem, egyedül utaztam oda-vissza. És a futással ez is megváltozott. Minden versenyen ott volt valaki a csapatból, jó érzés volt kicsit beszélgetni előtte, lepacsizni menet közben, ha úgy adódott, a végén pedig ismét egymást biztatni a célnál. 


És itt éreztem, hogy a CoffeeRUN több egy péntek reggeli edzésnél ! 😍 

Sokkal több a futásnál és a versenyeknél, hiszen pénteken kívül nem egymás ellen mentünk, hanem egymással. És itt kezdett el bennem kattogni, hogy egyszer le kell futnom egy maratont. Viszont az elsőt csakis terepen. Hiszen ez nem miattam, nem értem lesz, hanem a CoffeeRUN volt az, ami elindított ezen az úton, nem lehet, hogy aszfalton történjen meg, ez ugyanannyira szól a többiekről, mint rólam.
Aztán az EVS miatt kicsit megváltozott a helyzet, a márciusi Vértes TM esélytelenné vált, kellett egy másikat keresni, itt viszont csak június közepén lesz az első lehetőség erre. Viszont kikerültem abból a közegből, amelyik hajtott előre a futásban, szépen csöndben ritkultak a futásaim ilyen-olyan indokokkal. Viszont a többiek otthon megkezdték a versenyeket, jöttek a beszámolók, képek és újból fellobbant a láng ilyenkor, hogy:

"Futni kell! Hiszen volt egy álmom, mielőtt kijöttem."


Ha nem látom otthonról a híreket, valószínűleg szépen csöndben erről is letettem volna, így már csak ezért is hatalmas pacsi mindenkinek, hiszen nélkületek el sem indultam volna! Csak ezek a beszámolók adtak újból elhatározást, hogy elinduljak, elkezdjek kicsit tudatosabban futni, amikor lehetőségem van rá és újból kicsit átérezhessem a 'CoffeeRUN-érzést' 😃 Hiszen minden futásnál ott voltak velem a boldog képek, a küzdelmek, az élmények, ettől váltak elviselhetővé az egyedül töltött órák az erdőben. Nyilván élvezem valamilyen szinten az itteni környezetet.



Van az itteni fenyőknek egy tartása, az erdőnek egy varázslatos illata, ami megérint és ámulatba ejt. Semmi máshoz nem fogható az a gyanta-, fenyő- és zuzmóillat, amely mindenhonnan árad a sűrű fenyvesekben. Nyugtatja a szemet az ezüst-smaragd-vörösesbarna keveréke az erdőnek. Otthon nyáron szinte lángol az erdő zöldje, lüktetnek a színek a talaj fölött, hívogat az egész, itt pedig semmi ilyen nincs. Északiasan magába zárkózik az erdő. Kissé távolságtartó, ugyanakkor megnyugtat. Sosem lehetünk igazán közeli barátok, viszont jól érezzük magunkat egymás társaságában - a csendes futó és a hallgatag erdő.


De visszakanyarodva a maratonra; eljött a félt/várt június 17 reggele. Tudtam, hogy nem vagyok eléggé felkészülve, hiányosak voltak az edzéseim, viszont tudtam, hogy ésszel meg fogom tudni csinálni. Ennek örömére a rajt előtt egy órával hirtelen olyan magányosnak éreztem magam, mint az elmúlt 4,5 hónapban egyszer sem. Gyakorlatilag egy orosz srác volt rajtam kívül még külföldiként az egész (41 főnyi 😊 ) mezőnyben. 

Csak ültem a buszon, néztem az elsuhanó tájat és egyre csak ez ment a fejemben; rajtam német és olasz edzőruhák, hátamon szintén külföldi táska, benne brazil banán, litván iso, német technika méri az időmet, francia cipő a lábamon, litván faluból indulunk, litvánokkal vagyok körülvéve, sehol egy ismerős, egyedül megyek ki, egyedül kell hazaszenvednem verseny után, egyedül fogok regenerálódni... De szépen lassan megnyugodtam, hiszen fejben is ott kell most lennem, ha az elején kétségbe esek, akkor borul minden.

Aztán jött a jel - "Penkios minutės!", 5 perc a rajtig!



Viszont ilyen nyugodt társaságot még az életben nem láttam.  Mindenki a templom árnyékában hűsölt, beszélgetett, kb. 1 perccel indulás előtt álltunk be - mondjuk teljesen jogos, nem kell sokat helyezkedni 40 fő között.

És végül elindultunk...

Az első pár km 4.00-4.30-as átlagon telt, de csöndben ráálltam az edzésen is hozott 4.50-5.30 közötti tempóra, amit több-kevesebb sikerrel tudtam is tartani. Előző este esett, így volt pár saras rész, amin bokáig süllyedtem, illetve össze-vissza bedőlt fákon át kellett ugrálni, alattuk átbújni, így nagyjából szinte folyamatosan megtört a lendületem. Mindemellett a pályát sem ismertem semmilyen szinten, track-et nem néztem, csak pár pillantást vetettem rá, hogy kb. mire lehet számítani. Ez a futás kivételesen nem érzésből ment. Nézegettem az órát, meghatározott időközökben iszogattam és toltam a zselét, frissítőponton is megálltam szépen egy kis banán-kóla-víz kombóra, fel volt építve minden. Csöndben tartottam is a tempót, néhol küzdve, néhol könnyedén. Aztán beértem a második frissítőpontra a 27. km-nél, ahol mosolyogva közölték, hogy:
"Šeštas!". Hatodik vagyok. Miiicsodaa?
Oké, hogy az elején megindultam egy durvább tempóval, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyire jól sikerült a rajt és az utána következő szakasz. Azért maradtam csöndben majszolni a meghatározott dolgokat, nem az utolsó részt kéne elkapkodni hülyeségből. Kb 3 perc után indultam is tovább saját tempón, készültem is, hogy kicsit visszaveszek és befutok nyugiban, úgysem számít a helyezés, boldog teljesítést akarok első maratonra. És a 28. km-nél minden szertefoszlott. Egy enyhébb lejtőn elkezdett görcsölni a bal combom váratlanul, amit a következő 10 másodpercben követett a másik és a két vádlim is. Éreztem, hogy meg kell állnom, különben itt kell összeszednie valakinek. Két percig álltam egy helyben, és konkrétan egy lépést nem bírtam tenni, kétségbeesésemben üvölteni tudtam volna.
Olyan jól ment minden! Mi történik most?!
Átvillant az agyamon, hogy fel kell adnom az első maratont, mert nem tudok megindulni újból. Aztán bicegve csak megindultam, de alig haladtam, megint meg kellett állnom. Nyújtottam, masszíroztam, semmi nem használt. De itt már beérett a gondolat, hogyha kell, kézen állva is elmegyek a célig, nem érdekel. Legyen meg. "Csakazértis!"


Úgyhogy az utolsó ~13 km ebben a rendszerben telt; amíg bírtam, kocogtam, ha már nagyon fájt, megállás-nyújtás-"csakacéligbírjamki"-séta-kocogás. Jó esetben tudtam menni 2-300 métert is egyben, de voltak szakaszok, ahol fél percenként meg kellett állnom. Mindeközben pedig eszembe jutottak a többiek történetei, az ő szenvedéseik a versenyeken. Pedig azok nem maratonok voltak. Hanem ennek a 3-4-5-szöröse. És mégis beértek, pedig nekik is rossz volt. Úgy közel 2 órányi szenvedés után aztán mégiscsak eljött a vége. 
Átkocogtam a Neris fölött, ez már a Vingis park, innentől már nincs egy km. De a végére már az is erőfeszítés volt, hogy a stadionba beérve a maradék 100 méterbe belekocogjak. Mégis hogy nézne már ki, ha besétálnék? Jól meg is bántam, ez volt az utolsó döfés, a cél után már a korláton nem bírtam átbújni, elkapta a görcs mindkét vádlimat, csak álltam percekig a korlátnak támaszkodva csukott szemmel és abban reménykedtem, hogy legalább hazáig eljutok valahogy (kb. 1900 méterre volt a buszmegálló a parkból - nem nagy cucc, de abban az állapotban 55 percembe telt kiérni. Ott röhögtem magamon kínomban, amikor a 2x2 sávos úton meg kellett állnom középen, mert nem értem át egy zöld alatt).


Ezeknek a tekintetében még nem tudom, hogyan álljak hozzá a versenyhez. Edzettségi szintemen belül még sosem dőltem ki (pont négy hete futottam egy 30 km-s kört, hasonló szint, időjárás, gyorsabb tempó, mindössze 1 müzli szelettel és 3 l vízzel, semmi bajom nem volt utána). Egyrészt valahol örülök. Tudom, milyen a táv, innen már csak előre vezet az út. Viszont ez a jellegű probléma kicsit elgondolkodtatott, hogy mire/mivel kell rákészülnöm jobban a jövőben, hogy ezt elkerüljem. Aztán az is lehet, hogy csak simán egy rossz napot fogtam ki. Ellenben zavar, hogy nem tudtam azt a teljesítményt hozni, amire képes vagyok fizikailag (nincs izomlázam, nem fáj semmim, nem vagyok fáradt, track-et nézve simán ment a 6.00/km tempó, amikor nem a görcs fenyegetett, ott sem éreztem magam fáradtnak). Általában minden verseny után van egy jóleső kimerültség, amiből tudom, hogy kihoztam azt, amit lehetett és egy jót küzdöttem. Most viszont csak nyugtalanság van utána.
Olyan szempontból viszont jó, hogy ezen a siralmas időn aztán lehet csiszolgatni, javítgatni kényelmesen. Nem úgy, mint az első hivatalos félmaratonommal, amin futottam egy 1.34-et, aztán azóta azon szenvedek, hogy jobb idővel beérjek 😂



2017. június 21., szerda

Ultra Trail Hungary 2017 - Szabó Csilla beszámolója

Szerző: Szabó Csillu

Ultra Trail Hungary 
112 km / 4200 m+
2017.06.03-04.

Drága családomnak köszönhetően a nagy esemény előtt jó néhány órát aludhattam és egész napra biztosítva volt a pihenésem. Köszönöm Zolimnak 💙.

Mommát idézve: Eljött a hihetetlen utazás napja, a nagy kaland, amelynek kezdetén te semmit nem látsz, de téged minden erdőlakó érdeklődve szemlél. Éjjel a fejlámpa fénye ugyan beszűkíti a látóteret, de cserébe az erdő neszei rendkívüli módon felerősödnek. Az erdő állatai már bekészítették a popcornt és minden jegy elkelt a Pilis moziban. Páholyból fogják végignézni az UTH-show-t. Aki bénázni fog, azt tuti megdobálják kukoricával!” 

Az esti készülődésemhez nagyon vidám és oldott hangulatot teremtett. Köszönöm és imádlak Évi azaz Momma 💛.

Kilenc órára jött értem Momma Kőbányára, nagyon kellemes meglepetést tartogatva számomra. Zitát hozta szurkolni és lelkemet erősíteni, jó volt látni és hallani, hihetetlen nyugalmat sugárzott felém 💚. 
Néhány hónappal korábban Zita „beszélt rá” az eseményre, valójában az ő „rajtszámával” indultam. Hálás vagyok és megtisztelő, hogy nekem adta át a nevezését, ráadásul nagyon kedvezményesen és még el is kísért a versenyre, csodálatos ajándék.

Elsőként elmentünk Tündiért, ragyogást, vidámságot és izgatottságot láttam rajta mikor beszállt az autóba. Útközben felvettük Szunyit, aki annak ellenére, hogy aznap és másnap is dolgozott, önként vállalta a pom-pom lány szerepet, vidám, energiabomba kisugárzását szórta ránk a rajt pillanatáig 💛. Szuper társaságban érkeztem meg Szentendrére a versenyközpontba, egy fantasztikus és tökéletes kezdet az első százas teljesítéséhez.

A versenyközpontban sok barát és ismerős arc fogadott bennünket. 


Kertész Kata Crewként működött közre, így tőle vehettük át a rajtcsomagunkat. Minden futó komoly arccal készülődött egy-egy mosolyt azért elejtve. Mialatt Tündivel készülődtünk megérkezett Csabi. Aztán Kinga is megjelent, ő másnap reggel rajtolt az 54 km-es távú Szentendre Trailen, jó volt őt is újra látni. Ezt követően nagy lazán utcai viseletben feltűnt Ádám és mint mindig, most is számomra hihetetlen gyorsasággal átváltozott ultrafutóvá. Hamarosan Gergő is köztünk volt és miután mérlegeltük táskáink súlyosságát a közös csapatfotó elkészültével elindultunk a rajthelyszínnek otthont adó Lázár cár térre Mommával és szurkoló táborunkkal.


Rajtzónába lépésünk előtt komoly ellenőrzésnek vetettek alá, ahogy minden egyes futót a kötelező felszerelések tekintetében, amely a következőket foglalja magában. Fejlámpa tartalék elemekkel, mobiltelefon bekapcsolt állapotban, minimum 1 literes víztartály és pohár, vagy minimum két fél literes kulacs, kabát a futó méretében, fényképes igazolvány, izolációs fólia, minimum 140x200 cm.    
Szentendrén az Ultra Trail Hungary rajtjában összesen 132 futó állt teljes harci díszben éjfélkor fejlámpája fényében, hogy nekivágjon a kiírás szerinti 111,281 km kőkemény kilométernek, amely 4200 m szintet foglal magában és 20 órás szintidőn belül kell teljesíteni, visszaérve a kiindulási ponthoz. 


Az útvonal a Pilis és a Visegrádi-hegység szépséges lankáin keresztül vezetett, nagyjából jelzett turistautakon, de a legkeményebbekből van összeválogatva könnyítést jelentő, tájékozódást segítő fényvisszaverő szalagozással biztosítva.

Elindult a visszaszámlálás, nyolc, hét, hat, öt, négy, három kettő, egy, majd csatakiáltások hallatszottak futóktól és szurkolóktól egyaránt és megindultunk a kígyózó futóáradat részeként, hogy meghódítsuk a tizenkét kisebb-nagyobb hegycsúcsot és teljesítsük kitűzött céljainkat. Jólesően lúdbőröztem attól a hangulattól és légkörtől, ami körülvett a rajt pillanatában, végtelen hálát éreztem, hogy én is ott lehetek.


 


Kellemes, meleg nyári éjszaka volt, amolyan csillagok alá kifekvős, eget kémlelős, de mégsem hagytam, hogy a Bölcső-hegy elringasson, határozottan, nagyon jó sebességet diktálva felkapaszkodtam Dobogókőre, ahol tökéletes segítséget kaptam Maritól az ivótasakom feltöltésében

.  
  
Éjjel iparkodtam, tudván, hogy napközben 32 fok közeli lesz a hőmérséklet, mégis úgy gondolom, hogy nem toltam túl az elejét. Én a hajnali 6 fokban atlétában és rövidnadrágban érzem igazán jól magam futás közben. A megfelelő óvintézkedésekkel, nehezen bár, de csakazértis legyűröm a meleget, ám minél kevesebb jut belőle, annál jobb. Az Ördög-lyuk és Döme-halála sem tántorított el, a Vaskapu-völgyön keresztül a Jóreménység-barlang mellett elhaladva elértem Simon-halálát. Utam a Vörös úton vezetett tovább Leány és Legény barlang mellett elhaladva Klastrompusztáig.

Kíváncsian vártam a napfelkeltét, vajon hogyan fogom megélni, álmosságot, fáradtságot fog-e hozni, de semmi különöset nem tapasztaltam az átmenetnél. Csodálatos volt az ébredő természet, az erdő illata és hangjai. Pilisszentlélek környékén már világosban futottam, levettem fejlámpámat és megkértem az eddig nagyjából velem együtt haladó Pétert (őt a tavalyi UTH55-ön ismertem meg, majd a P85 és az idei Mátrabércen is a távok nagy részén egy tempót mentünk), hogy tegye el a mellényembe. Az ő lámpáját én is eltettem a táskájába és megéreztem annak könnyedségét, meg is jegyeztem, hogy milyen jó neki, hogy nem téglákat cipel, mint én. Innentől egy kis ideig lekötöttek azon fajta gondolatok, hogy legközelebb mit ne vigyek magammal.

Pilismaróton az aszfaltos úton találkoztam szembe Tündivel és Ádámmal, ahol oda-vissza kell megtenni az utat az ellenőrzőpontig, jó volt őket látni, itt már kicsivel túl voltunk a maratoni távon.

Nem sokkal később megfájdult a hasam, mert a táv első felében több folyadékot fogyasztottam a tervezettnél majd folyóügyemet hosszan halogattam keresve a megfelelő helyet, kihagyva a sűrű bozótosokat, tartván a kullancsoktól. Sajnos ez az alhasi fájdalom jó darabig elkísért, a lefelé szakaszok nem estek jól.

Szakó-hegy meghódítása után a mesés Lukács árkon keresztül értem el Dömöst. A Szentfa Kápolnánál szuper frissítés kaptam Kertész Katától, majd miután felvettem az előreküldött napszemüvegemet, kiálltam a Vadálló-kövek próbáját és felkapaszkodtam Prédikálószékre. Itt körülbelül 2 km-es szakaszon kellett leküzdeni 400 m szintemelkedést, miután a lábamban volt már több mint 54 km. Nagyon kényelmes, nyugis tempóban haladtam, közben csodáltam a fenséges kilátást.


Mielőtt Prédi tetejére felértem a szememet jól esett lecsukogatni, pihentetni, pedig még csak fél kilenc előtt járt az idő. Ám a csúcsról olyan kerepelős, ujjongós hangulat áradt, hogy még a szemem is kipattant és futni kezdtem. Megjegyzem szinte minden egyes CREW állomásnál ugyanez a feeling volt.

Lepencéig hosszan lefelé vezetett az út és már magam mögött hagytam 64 km-t. Hamarosan a varázslatos Spartacus-ösvényen futhattam, nagyon-nagyon élveztem ezt a részt. Évi többször is eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik, de főleg ennél a csodás résznél. A Budai Térképkörös kalandjaink megelevenedtek gondolataimban, sajnáltam, hogy nem részese ennek a csodának.

Pilisszentlászló közelében magamban énekelgettem, persze a dal úgy szólt: „Hol vagy már Kisrigó?” A fogadónál nagyon jól esett a segítők által nyújtott fejet hűsítő élmény, továbbá fantasztikus frissítésben és kiszolgálásban volt részem Gerinek és Marinak köszönhetően. A leves is isteni volt melegsége ellenére. Nagyon örültem a mosdónak, pólómat hidegvíz alá tettem, majd úgy vettem fel, őrülten jól esett. Aki versenyez, annak innen indul az igazi hajrá, nekem a teljesítés volt a célom és a meleg is tikkasztott, így a fogadót elhagyva kíméletes tempóban próbáltam haladni.
Visegrád és Pap-rét között sok kedves baráttal és ismerőssel találkoztam össze, akik a reggel 10 órakor kezdődő Szentendre Trailen indultak. Jó volt látni, hallani őket, átérezni a frissességüket, amelytől többször lendületre kaptam. Természetesen sokszor félreálltam a keskeny ösvényeken, hogy a friss-gyors futók tudjanak haladni. Nagyon jó volt látni Bálintot és Anitát, ahogy az élvonalban hasítanak a Szentendre Trailen, adott egy plusz lendületet energikusságuk.

Büszke voltam magamra, hogy 80 km után lazán egyensúlyozva átbalettoztam különböző akadályokon. Kezdtem nagyon jól érezni magamat és jött egy nagyobb megiramodásom a következő frissítő állomásig, amelytől kitikkadtam, de jó érzés volt végre lendületesen futni.  

A Fellegvárhoz vezető meredek úton totál lelassultam, dél jóval elmúlt és tűzött a nap. Felérvén meg kellett állnom, mert időközben jelzett az órám, hogy lemerülőben van és feltettem tölteni Anita szuper öngyújtó nagyságú power bankjának köszönhetően. Elég sokáig elbabráltam a kellékek kicsomagolásával, mert a megfelelő védelem miatt, még otthon jól becsomagoltam külön-külön mindent.  Szerencsére a chipes lányok annyiban tudtak segíteni, hogy megfogták, amit nem tudtam a kezemben tartani. Az egyik lány meg is jegyezte, hogy ámul rajtam, hogy vagyok képes ennyi kilométer és idő után az órámmal bíbelődni.

Felfrissülési céllal megérkeztem a kúthoz, de nagy volt a tolongás, sorra jöttek a rövidebb távokon indulók, akik nagyon versenyben voltak. Végül csak a kulacsomat töltöttem fel és rövid ideig víz alá tartottam a kezemet. Nem sokkal később beért Csurja Gabi és Coffeerun életérzéssel egy darabig tudtam tartani vele a tempót, de aztán lemaradtam. Mivel nem tudtam megfelelően lehűteni magamat a tolongás és az elfogyott türelmem miatt, így hamar jött egy kókadásos állapot és nehéz volt eljutnom a következő frissítőállomásra.

Pap-réten Paula Kata annyira profin felfrissített engem és közben még más futókat is, hogy csak ámultam. Nem kevés időt töltöttem itt el azzal, hogy a ruhámba is jeget tömködtem, ennek köszönhetően innen lendületesen sikerült elindulnom. Ezt követően egy lefelé hosszú szerpentines köves úton megfájdult a jobb lábam külső talpéle úgy, hogy alig tudtam rálépni. Az út során megütöttem többször és akkor ott azt gondoltam, hogy a folyamatos terhelés hatására megsérült. Szerencsére utóbb kiderült, csak egy 4 cm-es vízhólyag kellemetlenkedett. Kilencvenöt kilométer környékén voltunk talán, és itt kezdtem el olyasmiket beszélni Péternek, hogy a száz kilométeres távok nem nekem valók. A negatív mondatok ragadósak, hamarosan ő is elkezdte mondogatni, hogy milyen meleg van, sosem érünk be. Mivel én már kisöprögettem a fejemből, ami nem oda való, így rászóltam, hogy nincs meleg, be fogunk érni, fejezze be, ne mondjon ilyeneket és fusson inkább tovább, mert ő legalább tud futni.

Ekkor elkezdte rugdosni az úton a köveket és ami az útjába került. 
Ráförmedtem - Ezt most mégis miért csinálod? Ennyire megharagudtál rám? 
Csak tisztítom előtted az utat. – mondta. 
Akkor miért nem hoztál seprűt? – kérdeztem.  
Minek az neked, azzal akarsz elrepülni? – kérdezett vissza.  
Gyorsabban menne a takarítás. – zártam le a párbeszédet és óriási nevetésben törtünk ki. 

Idegesített, hogy fáj a lábam és nem tudok haladni, a pátyolgatástól pedig menekültem. Nem akartam sokat sétálni, ezért futásba kezdtem, úgy, hogy a jobb lábamon kizárólag lábujjhegyre érkeztem, érdekes féloldalas pattogással ugyan, de haladtam. Péter felajánlotta, hogy a felesleges dolgaimat tegyük át a táskájába, így neki köszönhetően a hátralévő húsz kilométeren már csak a kötelező felszereléssel terheltem magamat.

Hétvályús-forrásnál Pankotai Zitánál csippantottam, hálás vagyok neki, mert egy héttel korábbi véletlen összefutós beszélgetésünk feloldotta feszültségeimet az UTH teljesítésével kapcsolatban.

Elérkezett Vörös-kő, amely egy brutális emelkedő, hosszú és nagyon meredek. A négykézláb mászás esett jól, más testtartás és végre a karizmaimat is használtam. Úgy éreztem, hogy nagyon jól haladok felfelé, közben próbáltam elfelejteni, ami a lábammal történt. A háttérből valaki pókembert emlegette, erről eszembe jutott Lara anyák napján apának mondott versikéje és próbáltam felidézni. Többféle verzióban  ugrott be, magamra vonatkoztattam és megakadt a hanglemez:
„A pókember hozzám képest ügyetlen kezdő, ha kell erőm, mint Herkulesé megnő.”



Felérve sikerült elfelejtetni a fájós lábamat, itt találkoztam össze Bellus Áronnal, aki fotósként vett részt az eseményen. Nagy szerencsémre megemlítette Kingának, hogy nemrég haladtam el, így ő igyekezett beérni. Kinga szuper jó hatással volt rám, egy kicsit beszélgettünk, majd futni kezdett és én rákapcsolódtam.

Az utolsó komoly kihívás a Nyerges-hegy volt, de Kingával lazán felkapaszkodunk és közvetlen felérkezés után ismét futásba kezdünk. Azt képzeltem, hogy a pénteki CR-en vagyunk és csak a szokásos hajnali kóma van rajtam, amúgy friss vagyok és üde, így futottam Kinga után egészen Szentendréig. A macskaköves út nem esett jól, Kingát elengedtem, de ha már így adódott, iparkodtam, hogy meglegyen a 18 órán belüli teljesítés.




Nagyon boldog voltam, amikor megláttam a célban Zolimat és gyermekeimmel futhattam be a célkapun. Megöleltem őket, csodálatos érzés volt célba érni és velük lenni 💚.

SIKERÜLT 😃 Nagy boldogságomban Kingával és végül Mommával is összeölelkeztem 💜.

Boldog vagyok és szerencsésnek tartom magam, hiszen összesen 84-en értünk célba a 132 főből.
113 férfi közül 70-en, 19 női induló közül 14-en váltunk teljesítőkké.
Gratulálok minden résztvevőnek!

Köszönöm
Családom, szüleim, anyósomék támogatását.
Mommának, hogy szuper társasággal elfuvarozott a rendezvényre, legnagyobb átéléssel való szurkolását, ölelését a célban, egyéni UB teljesítését, amely erőt adott nehéz pillanataimban.
A CoffeeRUN-nak a közös futásokat
Barátaimnak, ismerőseimnek a sok szeretetet, figyelmet, törődést, amit küldtek felém.

A szervezőknek és a Crew-eknek a kiváló rendezést!


Egyéb infók:
Fogyasztottam: 4 db 70g-os koffeines energia zselét kb. 25 km-ként, hozzá mindig egy negyed zsömlét, 2 db 250 ml magnéziumot kb. 40-40 km-nél, 4 izoport oldottam fel az ivótasakomban, Himalája sót hozzáadva, az elsőt induláskor, majd Dobogó-kőnél kettőt, így jó sűrű lett, ezért vizet kortyoltam hozzá a kisüvegemből, a harmadikat Lepencénél, az utolsót Kisrigónál, Pap-rétnél jeges vízzel higítottam. Prédire felfelé kesudiót ettem és egy kólás energia gumicukrot. Lepencétől kóláztam. Kisrigónál levest ettem.
Öltözet: kedvenc fehér 2016-os Mátrabérc Finisher pólóm, futómellény, fekete rövid futónadrág, kompressziós rövid futó zokni, minimál terepfutó cipő
Védelem a meleg ellen: Vízvételi lehetőségeknél mosakodás. Jégzselével kentem a halántékomat, nyakamat, karjaimat, lábaimat. Lepencétől kezdtem vizes kendővel hűsíteni magam. Frissítőállomásokon jeget tettem az ivótasakomba, ruhámba.

  
Előzmények:
2017-ben 1.410 km 31.639 m/ 5 db 50 km feletti távot sikerült összehozni az UTH előtt
Márc 4. Pilis Ultra Trail 50,2 km 1.948 m
Márc 8. Budai Térképkör pályabejárás 51,5 km 1.539 m
Ápr 1. Vérkör TT  77,9 km 1.700 m
Április 15. Budai Térképkör 83,4 km 2.680 m
Május 13. Mátrabérc Trail 56,2 km 2.778 m
Általában heti 5-6  alkalommal futok, ebből 1-2 terep, a többi aszfaltos futás
22. hét (UTH hete) szerdán és csütörtökön 10 km-t futottam aszfalton

UTH-t megelőző hetek összejött kilométerei és szintemelkedései:
21. hét 88,4 km 2.216 m /leghosszabb: 31,5 km 1.213 m
20. hét 79 km 2.109 m /leghosszabb: 30,6 km 1.377 m
19. hét 66,4 km 2.861 m /leghosszabb 56,2 km 2.778 m
18. hét 20 km 156 m /a héten beteg voltam csak 2x10 km aszfaltos futás volt
17. hét 64,7 km 542 m /csak aszfaltos futás
16. hét 0 km /pihenő hét
15. hét 143, 1 km 4.310m /leghosszabb 83,4 km 2.680 m
14. hét 49,3 km 766 m /leghosszabb 14,9 km 494 m
13. hét 125,1 km 2,570 m /leghosszabb 77,9 km 1700 m
12. hét 28 km 662 m /leghosszabb 17,9 km 582 m
11. hét 99,9 km 2.694 m /leghosszabb 37,1 km 1015 m
10. hét 100,4 km 2.491 m /leghosszabb 51,5 km 1.539 m
09. hét 110,8 km 2.637 m /leghosszabb 50,2 km 1.948 m
08. hét 101 km 1.642 m /leghosszabb 20,4 km 553 m
07. hét 87,5 km 1.186 m /leghosszabb 31,2 km 392 m
06. hét 65,8 km 1.035 m /leghosszabb 30,5 km 378 m