2017. június 26., hétfő

Adrián a Kernavė-Vilnius Trail-marathon-on

Szerző: Aradi Adrián

Kernavė-Vilnius trail-marathon - 42,1 km, 866 m szint
04:41:03mp
17. hely
Kicsit nehéz összefoglalni mindazt, ami szombaton lezajlott.
Valahogy nem így képzeltem el.

Egyfelől örülök, hiszen túléltem egy maratont (az elmúlt 6 év számtalan versenye közül ez a második, amelyikre nem akaródzik kimondanom a 'teljesítés'-t), ráadásul terepen. Két éve simán hülyének néztem bárkit, aki engem bármilyen futásra invitált, a maraton meg csak tavaly második felében kezdett el lebegni a szemem előtt, igen távoli célként.
De jött két Skyrun és rájöttem, hogy még ha nem is élvezem, hülyeségnek jópofa, így hát el kell kezdeni futni.

De hogy? Hol?

Otthon volt egy 5 km-s "kör", amire kimentem kb. 3x a Skyrun előtt és ennyi. 
Aztán teljesen véletlenül rátaláltam a CoffeeRUN-ra. 
Nézem, péntek reggel 6.00, Kolosy tér, 1,5 óra kínzás terepen.

"Na ez még jó is lehet!"

Addigra már letoltam egy szezont a Coffee Ride keretein belül, így a 4.30-as ébresztő nem volt akadály, annál inkább az első 3 km, ami színtiszta emelkedő és a ~15 km-s táv” minden alkalommal. Na de van kisebb is, a Melange! Pont kapóra jöhet megnézni, hogy bevállalható lesz-e később a 'real deal'. Így hát 2016 februárjában léptem rá arra a lejtőre, ami után nem volt megállás (néha szó szerint 😃 ). Az első néhány CoffeeRUN még eléggé próbára tett, aztán szépen lassan eljutottam arra a szintre, hogy a levegőt beszélgetésre is tudtam használni 😉 Megismertem egy kedves, önzetlen, közvetlen, családias csapatot, akikkel mindig jó volt találkozni hullafáradtan is péntekenként. 


Az már csak hab volt a tortán, hogy elkezdtem élvezni a futást is. Egyből március végén jött egy terep-félmaraton, ahol 4. helyen sikerült befutnom (máig nem tudom, hogy sikerült összehozni mindössze 1,5 hónap futás után 😊). Majd sorban jött a többi verseny. Egészen addig a pontig csupán országútis versenyeken vettem részt, egyedül készültem, egyedül terveztem, egyedül utaztam oda-vissza. És a futással ez is megváltozott. Minden versenyen ott volt valaki a csapatból, jó érzés volt kicsit beszélgetni előtte, lepacsizni menet közben, ha úgy adódott, a végén pedig ismét egymást biztatni a célnál. 


És itt éreztem, hogy a CoffeeRUN több egy péntek reggeli edzésnél ! 😍 

Sokkal több a futásnál és a versenyeknél, hiszen pénteken kívül nem egymás ellen mentünk, hanem egymással. És itt kezdett el bennem kattogni, hogy egyszer le kell futnom egy maratont. Viszont az elsőt csakis terepen. Hiszen ez nem miattam, nem értem lesz, hanem a CoffeeRUN volt az, ami elindított ezen az úton, nem lehet, hogy aszfalton történjen meg, ez ugyanannyira szól a többiekről, mint rólam.
Aztán az EVS miatt kicsit megváltozott a helyzet, a márciusi Vértes TM esélytelenné vált, kellett egy másikat keresni, itt viszont csak június közepén lesz az első lehetőség erre. Viszont kikerültem abból a közegből, amelyik hajtott előre a futásban, szépen csöndben ritkultak a futásaim ilyen-olyan indokokkal. Viszont a többiek otthon megkezdték a versenyeket, jöttek a beszámolók, képek és újból fellobbant a láng ilyenkor, hogy:

"Futni kell! Hiszen volt egy álmom, mielőtt kijöttem."


Ha nem látom otthonról a híreket, valószínűleg szépen csöndben erről is letettem volna, így már csak ezért is hatalmas pacsi mindenkinek, hiszen nélkületek el sem indultam volna! Csak ezek a beszámolók adtak újból elhatározást, hogy elinduljak, elkezdjek kicsit tudatosabban futni, amikor lehetőségem van rá és újból kicsit átérezhessem a 'CoffeeRUN-érzést' 😃 Hiszen minden futásnál ott voltak velem a boldog képek, a küzdelmek, az élmények, ettől váltak elviselhetővé az egyedül töltött órák az erdőben. Nyilván élvezem valamilyen szinten az itteni környezetet.



Van az itteni fenyőknek egy tartása, az erdőnek egy varázslatos illata, ami megérint és ámulatba ejt. Semmi máshoz nem fogható az a gyanta-, fenyő- és zuzmóillat, amely mindenhonnan árad a sűrű fenyvesekben. Nyugtatja a szemet az ezüst-smaragd-vörösesbarna keveréke az erdőnek. Otthon nyáron szinte lángol az erdő zöldje, lüktetnek a színek a talaj fölött, hívogat az egész, itt pedig semmi ilyen nincs. Északiasan magába zárkózik az erdő. Kissé távolságtartó, ugyanakkor megnyugtat. Sosem lehetünk igazán közeli barátok, viszont jól érezzük magunkat egymás társaságában - a csendes futó és a hallgatag erdő.


De visszakanyarodva a maratonra; eljött a félt/várt június 17 reggele. Tudtam, hogy nem vagyok eléggé felkészülve, hiányosak voltak az edzéseim, viszont tudtam, hogy ésszel meg fogom tudni csinálni. Ennek örömére a rajt előtt egy órával hirtelen olyan magányosnak éreztem magam, mint az elmúlt 4,5 hónapban egyszer sem. Gyakorlatilag egy orosz srác volt rajtam kívül még külföldiként az egész (41 főnyi 😊 ) mezőnyben. 

Csak ültem a buszon, néztem az elsuhanó tájat és egyre csak ez ment a fejemben; rajtam német és olasz edzőruhák, hátamon szintén külföldi táska, benne brazil banán, litván iso, német technika méri az időmet, francia cipő a lábamon, litván faluból indulunk, litvánokkal vagyok körülvéve, sehol egy ismerős, egyedül megyek ki, egyedül kell hazaszenvednem verseny után, egyedül fogok regenerálódni... De szépen lassan megnyugodtam, hiszen fejben is ott kell most lennem, ha az elején kétségbe esek, akkor borul minden.

Aztán jött a jel - "Penkios minutės!", 5 perc a rajtig!



Viszont ilyen nyugodt társaságot még az életben nem láttam.  Mindenki a templom árnyékában hűsölt, beszélgetett, kb. 1 perccel indulás előtt álltunk be - mondjuk teljesen jogos, nem kell sokat helyezkedni 40 fő között.

És végül elindultunk...

Az első pár km 4.00-4.30-as átlagon telt, de csöndben ráálltam az edzésen is hozott 4.50-5.30 közötti tempóra, amit több-kevesebb sikerrel tudtam is tartani. Előző este esett, így volt pár saras rész, amin bokáig süllyedtem, illetve össze-vissza bedőlt fákon át kellett ugrálni, alattuk átbújni, így nagyjából szinte folyamatosan megtört a lendületem. Mindemellett a pályát sem ismertem semmilyen szinten, track-et nem néztem, csak pár pillantást vetettem rá, hogy kb. mire lehet számítani. Ez a futás kivételesen nem érzésből ment. Nézegettem az órát, meghatározott időközökben iszogattam és toltam a zselét, frissítőponton is megálltam szépen egy kis banán-kóla-víz kombóra, fel volt építve minden. Csöndben tartottam is a tempót, néhol küzdve, néhol könnyedén. Aztán beértem a második frissítőpontra a 27. km-nél, ahol mosolyogva közölték, hogy:
"Šeštas!". Hatodik vagyok. Miiicsodaa?
Oké, hogy az elején megindultam egy durvább tempóval, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyire jól sikerült a rajt és az utána következő szakasz. Azért maradtam csöndben majszolni a meghatározott dolgokat, nem az utolsó részt kéne elkapkodni hülyeségből. Kb 3 perc után indultam is tovább saját tempón, készültem is, hogy kicsit visszaveszek és befutok nyugiban, úgysem számít a helyezés, boldog teljesítést akarok első maratonra. És a 28. km-nél minden szertefoszlott. Egy enyhébb lejtőn elkezdett görcsölni a bal combom váratlanul, amit a következő 10 másodpercben követett a másik és a két vádlim is. Éreztem, hogy meg kell állnom, különben itt kell összeszednie valakinek. Két percig álltam egy helyben, és konkrétan egy lépést nem bírtam tenni, kétségbeesésemben üvölteni tudtam volna.
Olyan jól ment minden! Mi történik most?!
Átvillant az agyamon, hogy fel kell adnom az első maratont, mert nem tudok megindulni újból. Aztán bicegve csak megindultam, de alig haladtam, megint meg kellett állnom. Nyújtottam, masszíroztam, semmi nem használt. De itt már beérett a gondolat, hogyha kell, kézen állva is elmegyek a célig, nem érdekel. Legyen meg. "Csakazértis!"


Úgyhogy az utolsó ~13 km ebben a rendszerben telt; amíg bírtam, kocogtam, ha már nagyon fájt, megállás-nyújtás-"csakacéligbírjamki"-séta-kocogás. Jó esetben tudtam menni 2-300 métert is egyben, de voltak szakaszok, ahol fél percenként meg kellett állnom. Mindeközben pedig eszembe jutottak a többiek történetei, az ő szenvedéseik a versenyeken. Pedig azok nem maratonok voltak. Hanem ennek a 3-4-5-szöröse. És mégis beértek, pedig nekik is rossz volt. Úgy közel 2 órányi szenvedés után aztán mégiscsak eljött a vége. 
Átkocogtam a Neris fölött, ez már a Vingis park, innentől már nincs egy km. De a végére már az is erőfeszítés volt, hogy a stadionba beérve a maradék 100 méterbe belekocogjak. Mégis hogy nézne már ki, ha besétálnék? Jól meg is bántam, ez volt az utolsó döfés, a cél után már a korláton nem bírtam átbújni, elkapta a görcs mindkét vádlimat, csak álltam percekig a korlátnak támaszkodva csukott szemmel és abban reménykedtem, hogy legalább hazáig eljutok valahogy (kb. 1900 méterre volt a buszmegálló a parkból - nem nagy cucc, de abban az állapotban 55 percembe telt kiérni. Ott röhögtem magamon kínomban, amikor a 2x2 sávos úton meg kellett állnom középen, mert nem értem át egy zöld alatt).


Ezeknek a tekintetében még nem tudom, hogyan álljak hozzá a versenyhez. Edzettségi szintemen belül még sosem dőltem ki (pont négy hete futottam egy 30 km-s kört, hasonló szint, időjárás, gyorsabb tempó, mindössze 1 müzli szelettel és 3 l vízzel, semmi bajom nem volt utána). Egyrészt valahol örülök. Tudom, milyen a táv, innen már csak előre vezet az út. Viszont ez a jellegű probléma kicsit elgondolkodtatott, hogy mire/mivel kell rákészülnöm jobban a jövőben, hogy ezt elkerüljem. Aztán az is lehet, hogy csak simán egy rossz napot fogtam ki. Ellenben zavar, hogy nem tudtam azt a teljesítményt hozni, amire képes vagyok fizikailag (nincs izomlázam, nem fáj semmim, nem vagyok fáradt, track-et nézve simán ment a 6.00/km tempó, amikor nem a görcs fenyegetett, ott sem éreztem magam fáradtnak). Általában minden verseny után van egy jóleső kimerültség, amiből tudom, hogy kihoztam azt, amit lehetett és egy jót küzdöttem. Most viszont csak nyugtalanság van utána.
Olyan szempontból viszont jó, hogy ezen a siralmas időn aztán lehet csiszolgatni, javítgatni kényelmesen. Nem úgy, mint az első hivatalos félmaratonommal, amin futottam egy 1.34-et, aztán azóta azon szenvedek, hogy jobb idővel beérjek 😂



2017. június 21., szerda

Ultra Trail Hungary 2017 - Szabó Csilla beszámolója

Szerző: Szabó Csillu

Ultra Trail Hungary 
112 km / 4200 m+
2017.06.03-04.

Drága családomnak köszönhetően a nagy esemény előtt jó néhány órát aludhattam és egész napra biztosítva volt a pihenésem. Köszönöm Zolimnak 💙.

Mommát idézve: Eljött a hihetetlen utazás napja, a nagy kaland, amelynek kezdetén te semmit nem látsz, de téged minden erdőlakó érdeklődve szemlél. Éjjel a fejlámpa fénye ugyan beszűkíti a látóteret, de cserébe az erdő neszei rendkívüli módon felerősödnek. Az erdő állatai már bekészítették a popcornt és minden jegy elkelt a Pilis moziban. Páholyból fogják végignézni az UTH-show-t. Aki bénázni fog, azt tuti megdobálják kukoricával!” 

Az esti készülődésemhez nagyon vidám és oldott hangulatot teremtett. Köszönöm és imádlak Évi azaz Momma 💛.

Kilenc órára jött értem Momma Kőbányára, nagyon kellemes meglepetést tartogatva számomra. Zitát hozta szurkolni és lelkemet erősíteni, jó volt látni és hallani, hihetetlen nyugalmat sugárzott felém 💚. 
Néhány hónappal korábban Zita „beszélt rá” az eseményre, valójában az ő „rajtszámával” indultam. Hálás vagyok és megtisztelő, hogy nekem adta át a nevezését, ráadásul nagyon kedvezményesen és még el is kísért a versenyre, csodálatos ajándék.

Elsőként elmentünk Tündiért, ragyogást, vidámságot és izgatottságot láttam rajta mikor beszállt az autóba. Útközben felvettük Szunyit, aki annak ellenére, hogy aznap és másnap is dolgozott, önként vállalta a pom-pom lány szerepet, vidám, energiabomba kisugárzását szórta ránk a rajt pillanatáig 💛. Szuper társaságban érkeztem meg Szentendrére a versenyközpontba, egy fantasztikus és tökéletes kezdet az első százas teljesítéséhez.

A versenyközpontban sok barát és ismerős arc fogadott bennünket. 


Kertész Kata Crewként működött közre, így tőle vehettük át a rajtcsomagunkat. Minden futó komoly arccal készülődött egy-egy mosolyt azért elejtve. Mialatt Tündivel készülődtünk megérkezett Csabi. Aztán Kinga is megjelent, ő másnap reggel rajtolt az 54 km-es távú Szentendre Trailen, jó volt őt is újra látni. Ezt követően nagy lazán utcai viseletben feltűnt Ádám és mint mindig, most is számomra hihetetlen gyorsasággal átváltozott ultrafutóvá. Hamarosan Gergő is köztünk volt és miután mérlegeltük táskáink súlyosságát a közös csapatfotó elkészültével elindultunk a rajthelyszínnek otthont adó Lázár cár térre Mommával és szurkoló táborunkkal.


Rajtzónába lépésünk előtt komoly ellenőrzésnek vetettek alá, ahogy minden egyes futót a kötelező felszerelések tekintetében, amely a következőket foglalja magában. Fejlámpa tartalék elemekkel, mobiltelefon bekapcsolt állapotban, minimum 1 literes víztartály és pohár, vagy minimum két fél literes kulacs, kabát a futó méretében, fényképes igazolvány, izolációs fólia, minimum 140x200 cm.    
Szentendrén az Ultra Trail Hungary rajtjában összesen 132 futó állt teljes harci díszben éjfélkor fejlámpája fényében, hogy nekivágjon a kiírás szerinti 111,281 km kőkemény kilométernek, amely 4200 m szintet foglal magában és 20 órás szintidőn belül kell teljesíteni, visszaérve a kiindulási ponthoz. 


Az útvonal a Pilis és a Visegrádi-hegység szépséges lankáin keresztül vezetett, nagyjából jelzett turistautakon, de a legkeményebbekből van összeválogatva könnyítést jelentő, tájékozódást segítő fényvisszaverő szalagozással biztosítva.

Elindult a visszaszámlálás, nyolc, hét, hat, öt, négy, három kettő, egy, majd csatakiáltások hallatszottak futóktól és szurkolóktól egyaránt és megindultunk a kígyózó futóáradat részeként, hogy meghódítsuk a tizenkét kisebb-nagyobb hegycsúcsot és teljesítsük kitűzött céljainkat. Jólesően lúdbőröztem attól a hangulattól és légkörtől, ami körülvett a rajt pillanatában, végtelen hálát éreztem, hogy én is ott lehetek.


 


Kellemes, meleg nyári éjszaka volt, amolyan csillagok alá kifekvős, eget kémlelős, de mégsem hagytam, hogy a Bölcső-hegy elringasson, határozottan, nagyon jó sebességet diktálva felkapaszkodtam Dobogókőre, ahol tökéletes segítséget kaptam Maritól az ivótasakom feltöltésében

.  
  
Éjjel iparkodtam, tudván, hogy napközben 32 fok közeli lesz a hőmérséklet, mégis úgy gondolom, hogy nem toltam túl az elejét. Én a hajnali 6 fokban atlétában és rövidnadrágban érzem igazán jól magam futás közben. A megfelelő óvintézkedésekkel, nehezen bár, de csakazértis legyűröm a meleget, ám minél kevesebb jut belőle, annál jobb. Az Ördög-lyuk és Döme-halála sem tántorított el, a Vaskapu-völgyön keresztül a Jóreménység-barlang mellett elhaladva elértem Simon-halálát. Utam a Vörös úton vezetett tovább Leány és Legény barlang mellett elhaladva Klastrompusztáig.

Kíváncsian vártam a napfelkeltét, vajon hogyan fogom megélni, álmosságot, fáradtságot fog-e hozni, de semmi különöset nem tapasztaltam az átmenetnél. Csodálatos volt az ébredő természet, az erdő illata és hangjai. Pilisszentlélek környékén már világosban futottam, levettem fejlámpámat és megkértem az eddig nagyjából velem együtt haladó Pétert (őt a tavalyi UTH55-ön ismertem meg, majd a P85 és az idei Mátrabércen is a távok nagy részén egy tempót mentünk), hogy tegye el a mellényembe. Az ő lámpáját én is eltettem a táskájába és megéreztem annak könnyedségét, meg is jegyeztem, hogy milyen jó neki, hogy nem téglákat cipel, mint én. Innentől egy kis ideig lekötöttek azon fajta gondolatok, hogy legközelebb mit ne vigyek magammal.

Pilismaróton az aszfaltos úton találkoztam szembe Tündivel és Ádámmal, ahol oda-vissza kell megtenni az utat az ellenőrzőpontig, jó volt őket látni, itt már kicsivel túl voltunk a maratoni távon.

Nem sokkal később megfájdult a hasam, mert a táv első felében több folyadékot fogyasztottam a tervezettnél majd folyóügyemet hosszan halogattam keresve a megfelelő helyet, kihagyva a sűrű bozótosokat, tartván a kullancsoktól. Sajnos ez az alhasi fájdalom jó darabig elkísért, a lefelé szakaszok nem estek jól.

Szakó-hegy meghódítása után a mesés Lukács árkon keresztül értem el Dömöst. A Szentfa Kápolnánál szuper frissítés kaptam Kertész Katától, majd miután felvettem az előreküldött napszemüvegemet, kiálltam a Vadálló-kövek próbáját és felkapaszkodtam Prédikálószékre. Itt körülbelül 2 km-es szakaszon kellett leküzdeni 400 m szintemelkedést, miután a lábamban volt már több mint 54 km. Nagyon kényelmes, nyugis tempóban haladtam, közben csodáltam a fenséges kilátást.


Mielőtt Prédi tetejére felértem a szememet jól esett lecsukogatni, pihentetni, pedig még csak fél kilenc előtt járt az idő. Ám a csúcsról olyan kerepelős, ujjongós hangulat áradt, hogy még a szemem is kipattant és futni kezdtem. Megjegyzem szinte minden egyes CREW állomásnál ugyanez a feeling volt.

Lepencéig hosszan lefelé vezetett az út és már magam mögött hagytam 64 km-t. Hamarosan a varázslatos Spartacus-ösvényen futhattam, nagyon-nagyon élveztem ezt a részt. Évi többször is eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik, de főleg ennél a csodás résznél. A Budai Térképkörös kalandjaink megelevenedtek gondolataimban, sajnáltam, hogy nem részese ennek a csodának.

Pilisszentlászló közelében magamban énekelgettem, persze a dal úgy szólt: „Hol vagy már Kisrigó?” A fogadónál nagyon jól esett a segítők által nyújtott fejet hűsítő élmény, továbbá fantasztikus frissítésben és kiszolgálásban volt részem Gerinek és Marinak köszönhetően. A leves is isteni volt melegsége ellenére. Nagyon örültem a mosdónak, pólómat hidegvíz alá tettem, majd úgy vettem fel, őrülten jól esett. Aki versenyez, annak innen indul az igazi hajrá, nekem a teljesítés volt a célom és a meleg is tikkasztott, így a fogadót elhagyva kíméletes tempóban próbáltam haladni.
Visegrád és Pap-rét között sok kedves baráttal és ismerőssel találkoztam össze, akik a reggel 10 órakor kezdődő Szentendre Trailen indultak. Jó volt látni, hallani őket, átérezni a frissességüket, amelytől többször lendületre kaptam. Természetesen sokszor félreálltam a keskeny ösvényeken, hogy a friss-gyors futók tudjanak haladni. Nagyon jó volt látni Bálintot és Anitát, ahogy az élvonalban hasítanak a Szentendre Trailen, adott egy plusz lendületet energikusságuk.

Büszke voltam magamra, hogy 80 km után lazán egyensúlyozva átbalettoztam különböző akadályokon. Kezdtem nagyon jól érezni magamat és jött egy nagyobb megiramodásom a következő frissítő állomásig, amelytől kitikkadtam, de jó érzés volt végre lendületesen futni.  

A Fellegvárhoz vezető meredek úton totál lelassultam, dél jóval elmúlt és tűzött a nap. Felérvén meg kellett állnom, mert időközben jelzett az órám, hogy lemerülőben van és feltettem tölteni Anita szuper öngyújtó nagyságú power bankjának köszönhetően. Elég sokáig elbabráltam a kellékek kicsomagolásával, mert a megfelelő védelem miatt, még otthon jól becsomagoltam külön-külön mindent.  Szerencsére a chipes lányok annyiban tudtak segíteni, hogy megfogták, amit nem tudtam a kezemben tartani. Az egyik lány meg is jegyezte, hogy ámul rajtam, hogy vagyok képes ennyi kilométer és idő után az órámmal bíbelődni.

Felfrissülési céllal megérkeztem a kúthoz, de nagy volt a tolongás, sorra jöttek a rövidebb távokon indulók, akik nagyon versenyben voltak. Végül csak a kulacsomat töltöttem fel és rövid ideig víz alá tartottam a kezemet. Nem sokkal később beért Csurja Gabi és Coffeerun életérzéssel egy darabig tudtam tartani vele a tempót, de aztán lemaradtam. Mivel nem tudtam megfelelően lehűteni magamat a tolongás és az elfogyott türelmem miatt, így hamar jött egy kókadásos állapot és nehéz volt eljutnom a következő frissítőállomásra.

Pap-réten Paula Kata annyira profin felfrissített engem és közben még más futókat is, hogy csak ámultam. Nem kevés időt töltöttem itt el azzal, hogy a ruhámba is jeget tömködtem, ennek köszönhetően innen lendületesen sikerült elindulnom. Ezt követően egy lefelé hosszú szerpentines köves úton megfájdult a jobb lábam külső talpéle úgy, hogy alig tudtam rálépni. Az út során megütöttem többször és akkor ott azt gondoltam, hogy a folyamatos terhelés hatására megsérült. Szerencsére utóbb kiderült, csak egy 4 cm-es vízhólyag kellemetlenkedett. Kilencvenöt kilométer környékén voltunk talán, és itt kezdtem el olyasmiket beszélni Péternek, hogy a száz kilométeres távok nem nekem valók. A negatív mondatok ragadósak, hamarosan ő is elkezdte mondogatni, hogy milyen meleg van, sosem érünk be. Mivel én már kisöprögettem a fejemből, ami nem oda való, így rászóltam, hogy nincs meleg, be fogunk érni, fejezze be, ne mondjon ilyeneket és fusson inkább tovább, mert ő legalább tud futni.

Ekkor elkezdte rugdosni az úton a köveket és ami az útjába került. 
Ráförmedtem - Ezt most mégis miért csinálod? Ennyire megharagudtál rám? 
Csak tisztítom előtted az utat. – mondta. 
Akkor miért nem hoztál seprűt? – kérdeztem.  
Minek az neked, azzal akarsz elrepülni? – kérdezett vissza.  
Gyorsabban menne a takarítás. – zártam le a párbeszédet és óriási nevetésben törtünk ki. 

Idegesített, hogy fáj a lábam és nem tudok haladni, a pátyolgatástól pedig menekültem. Nem akartam sokat sétálni, ezért futásba kezdtem, úgy, hogy a jobb lábamon kizárólag lábujjhegyre érkeztem, érdekes féloldalas pattogással ugyan, de haladtam. Péter felajánlotta, hogy a felesleges dolgaimat tegyük át a táskájába, így neki köszönhetően a hátralévő húsz kilométeren már csak a kötelező felszereléssel terheltem magamat.

Hétvályús-forrásnál Pankotai Zitánál csippantottam, hálás vagyok neki, mert egy héttel korábbi véletlen összefutós beszélgetésünk feloldotta feszültségeimet az UTH teljesítésével kapcsolatban.

Elérkezett Vörös-kő, amely egy brutális emelkedő, hosszú és nagyon meredek. A négykézláb mászás esett jól, más testtartás és végre a karizmaimat is használtam. Úgy éreztem, hogy nagyon jól haladok felfelé, közben próbáltam elfelejteni, ami a lábammal történt. A háttérből valaki pókembert emlegette, erről eszembe jutott Lara anyák napján apának mondott versikéje és próbáltam felidézni. Többféle verzióban  ugrott be, magamra vonatkoztattam és megakadt a hanglemez:
„A pókember hozzám képest ügyetlen kezdő, ha kell erőm, mint Herkulesé megnő.”



Felérve sikerült elfelejtetni a fájós lábamat, itt találkoztam össze Bellus Áronnal, aki fotósként vett részt az eseményen. Nagy szerencsémre megemlítette Kingának, hogy nemrég haladtam el, így ő igyekezett beérni. Kinga szuper jó hatással volt rám, egy kicsit beszélgettünk, majd futni kezdett és én rákapcsolódtam.

Az utolsó komoly kihívás a Nyerges-hegy volt, de Kingával lazán felkapaszkodunk és közvetlen felérkezés után ismét futásba kezdünk. Azt képzeltem, hogy a pénteki CR-en vagyunk és csak a szokásos hajnali kóma van rajtam, amúgy friss vagyok és üde, így futottam Kinga után egészen Szentendréig. A macskaköves út nem esett jól, Kingát elengedtem, de ha már így adódott, iparkodtam, hogy meglegyen a 18 órán belüli teljesítés.




Nagyon boldog voltam, amikor megláttam a célban Zolimat és gyermekeimmel futhattam be a célkapun. Megöleltem őket, csodálatos érzés volt célba érni és velük lenni 💚.

SIKERÜLT 😃 Nagy boldogságomban Kingával és végül Mommával is összeölelkeztem 💜.

Boldog vagyok és szerencsésnek tartom magam, hiszen összesen 84-en értünk célba a 132 főből.
113 férfi közül 70-en, 19 női induló közül 14-en váltunk teljesítőkké.
Gratulálok minden résztvevőnek!

Köszönöm
Családom, szüleim, anyósomék támogatását.
Mommának, hogy szuper társasággal elfuvarozott a rendezvényre, legnagyobb átéléssel való szurkolását, ölelését a célban, egyéni UB teljesítését, amely erőt adott nehéz pillanataimban.
A CoffeeRUN-nak a közös futásokat
Barátaimnak, ismerőseimnek a sok szeretetet, figyelmet, törődést, amit küldtek felém.

A szervezőknek és a Crew-eknek a kiváló rendezést!


Egyéb infók:
Fogyasztottam: 4 db 70g-os koffeines energia zselét kb. 25 km-ként, hozzá mindig egy negyed zsömlét, 2 db 250 ml magnéziumot kb. 40-40 km-nél, 4 izoport oldottam fel az ivótasakomban, Himalája sót hozzáadva, az elsőt induláskor, majd Dobogó-kőnél kettőt, így jó sűrű lett, ezért vizet kortyoltam hozzá a kisüvegemből, a harmadikat Lepencénél, az utolsót Kisrigónál, Pap-rétnél jeges vízzel higítottam. Prédire felfelé kesudiót ettem és egy kólás energia gumicukrot. Lepencétől kóláztam. Kisrigónál levest ettem.
Öltözet: kedvenc fehér 2016-os Mátrabérc Finisher pólóm, futómellény, fekete rövid futónadrág, kompressziós rövid futó zokni, minimál terepfutó cipő
Védelem a meleg ellen: Vízvételi lehetőségeknél mosakodás. Jégzselével kentem a halántékomat, nyakamat, karjaimat, lábaimat. Lepencétől kezdtem vizes kendővel hűsíteni magam. Frissítőállomásokon jeget tettem az ivótasakomba, ruhámba.

  
Előzmények:
2017-ben 1.410 km 31.639 m/ 5 db 50 km feletti távot sikerült összehozni az UTH előtt
Márc 4. Pilis Ultra Trail 50,2 km 1.948 m
Márc 8. Budai Térképkör pályabejárás 51,5 km 1.539 m
Ápr 1. Vérkör TT  77,9 km 1.700 m
Április 15. Budai Térképkör 83,4 km 2.680 m
Május 13. Mátrabérc Trail 56,2 km 2.778 m
Általában heti 5-6  alkalommal futok, ebből 1-2 terep, a többi aszfaltos futás
22. hét (UTH hete) szerdán és csütörtökön 10 km-t futottam aszfalton

UTH-t megelőző hetek összejött kilométerei és szintemelkedései:
21. hét 88,4 km 2.216 m /leghosszabb: 31,5 km 1.213 m
20. hét 79 km 2.109 m /leghosszabb: 30,6 km 1.377 m
19. hét 66,4 km 2.861 m /leghosszabb 56,2 km 2.778 m
18. hét 20 km 156 m /a héten beteg voltam csak 2x10 km aszfaltos futás volt
17. hét 64,7 km 542 m /csak aszfaltos futás
16. hét 0 km /pihenő hét
15. hét 143, 1 km 4.310m /leghosszabb 83,4 km 2.680 m
14. hét 49,3 km 766 m /leghosszabb 14,9 km 494 m
13. hét 125,1 km 2,570 m /leghosszabb 77,9 km 1700 m
12. hét 28 km 662 m /leghosszabb 17,9 km 582 m
11. hét 99,9 km 2.694 m /leghosszabb 37,1 km 1015 m
10. hét 100,4 km 2.491 m /leghosszabb 51,5 km 1.539 m
09. hét 110,8 km 2.637 m /leghosszabb 50,2 km 1.948 m
08. hét 101 km 1.642 m /leghosszabb 20,4 km 553 m
07. hét 87,5 km 1.186 m /leghosszabb 31,2 km 392 m
06. hét 65,8 km 1.035 m /leghosszabb 30,5 km 378 m








2017. június 15., csütörtök

Salomon Szentendre Trail - Road to the unspeakable path

Szerző: Száva Kinga

"Hotter than hell"  - “dúdolom” magamban.



Azon filózom, hogy ez legyen mégis a címe a Strava bejegyzésnek erről a versenyről, miközben próbálok nem elájulni, vagy hányni a visegrádi frissítő után a kaptatón felfelé. Végül is vannak “normális” gondolataim, nyugtázom magamban. Pánczél Viki megmondta, készülj, nyílt szakasz, kaptató, rossz lesz, vigyél vizet. Az!
Szerencsére előzöm csigalassúsággal, gyalogosan a potyatúrázókat, akik a jó idő miatt úgy gondolták, hogy felfedezik a magyar pilisi szépségeket (huszonhatezer másik lelkes pesti lakossal …). Túl uncsi megint számcímet adni egy futásnak, ráadásul köze sincs ahhoz, amit épp átélek. 

Hogy magyarázod el mégis, hogy 10k-nál már ráz a hideg a melegtől, mert a tested utál? 

Még jó, hogy megbeszéltük az élményeket Édesanyám, mert most kéne, hogy leülj. :)

Fáj. Egyre jobban fáj, de úgy lassan mindenem. Az, hogy a combom egy merő vasbeton már az első km-től nem meglepő. Előző nap Vadállat köveztünk lefelé, reggel 6 után. Napfelkelte persze nem volt, mert Évinek lemaradt a rendelése valahol. :) De lett helyette egy “laza” 21-es a Pilisben. Életem első fél Budai Térképköre (46k) előtt. Nem gondolom túl, mindenkinek megvan a maga gondja, másnap megint Katáék vesznek fel, és indulunk is. Budai hegyek, otthon vagyok, az eleje totál CoffeeRUN, ráadásban folyton feldereng a tavalyi CoffeeRUN Blue-m, ami életem eddigi legbüszkébb menete volt Dobogókőig, a kéken Hűvösvölgytől (igazából egyedül FGY-től). Persze a végén Évi es Szabi kapart fel Dobogókőre, de ott dőlt el valahol ez az ultra téma, kizárólag terepen. Aztán az aggteleki női 5. hely és hogy még az utolsó hegyeken is tudtam futást imitálva mászni a 120 fokban, ez feltette az i-re a pontot. Az érzés amikor négyen nagyot kiáltva megérkezünk az álmos kis városba 4+1-en (Gábor valamiért lemaradt) a 46. km-nel, és vártak rám. :)




Valamikor ősszel beneveztem szép csendben az 54-re, nem is említve igazán senkinek. Aztán novemberben a szülinapomon aláírtam az új munkaszerződésem, ami UK-be szállított ki, mert ez volt a további út számomra.
Viszont az utóbbi azt is jelentette, hogy pápá péntek hajnali Szépvölgyi, vagy HHH mászás, esetleg ellopott Erzsis kiruccanások. Kerestem a hegyeket, és voltak emelkedőim, és csodálatos tájam, felfedeznivaló ösvényeim, de egy Gellért-hegy sem. Persze cross-core sem, ahol Milán legyilkolhatna tisztességesen, így megnéztem mit találunk. Jött egy régebbi szerelem, a spinning. Egy belevaló edzőnővel, aki bizony megnyomja a hegymenteket. 

Budai térképkor, 38k. Nem futottuk meg az emelkedőket eddig, nekem fogalmam se volt róla, hogy érdemes-e megpróbáljam. Aztán jön egy hosszú, és érzem hogy most már mindegy, muszáj átmozgassam a beállt combjaim. És szépen rugózok felfelé, és helyreáll a világ. Még tudok emelkedőt futni, az érzés megvan, imádom. Közben hálát adok a spinning edzőnőmnek, és minden “now, take it up another 5” kijelentésének. (update: tegnap volt “take it up another 13” is.)

Én megfutom az első betonos emelkedőt a Szentendre trail-en is. Idővel rájöttem, hogy bizonyos fokú emelkedőnél a sétával valahogy jobban kiesem a magam ritmusából és elfáradok. De a következőt már nem is akarom, és ott érzem, hogy gond van. Hiába vizezem a fejem minden kútnál (sőt a rajtba is vizes fejjel mentem ki), az első frissítőpontra érve totál kivagyok, amit Kakuszival közlök is, bár nagyon örülök neki belül. :) Mi lesz itt vajon, ha már ~15-nél gondok vannak, de valaki gyorsan el is mondja hogy jön a futható szakasz. Ránk fér, ujjongok, és lassan azon kapom magam, hogy bizony én a lefeléket kegyetlen élvezem. Az hogy a bokám kifordult újra az utolsó patakban és derékig beleültem a vízbe a Szimplán, eszembe se jut, a cipőm jól fog és nem is tör (annyira). :)
Viszont még mindig a déli órákat futjuk, és én 8-10 fokkal hűvösebb időből jöttem, így a második frissítőt szintén nem rózsás arccal érem el. 
Alig várom a Visegrád Trail szakaszát, mert tavalyról emlékszem rá, és az erdőt. Igazából frissítőről frissítőre haladok, és minden folyadékom kitart addig: fél liter víz, és fél liter iso majd kóla, és egy jó fejvizezés, mosdás. A kóla ismét helyre teszi a gyomrom, amikor kell. Néhol kis gumicukrot is eszem, de szerencsére jól reggeliztünk, és én jól bírom a kajamentességet.
Vagy mégsem?
Futópályafutásom alatt sosem volt gond meg a gyomrommal, így a hányinger érzése és az émelygése eléggé hazacsap. Közben tudatosul bennem viszont, hogy amint árnyékot érünk, visszajön az erőm és nemcsak hogy futni, de előzni is tudok és a gyomrom is megnyugszik. Zsófi közli Visegrádnál, hogy Istennő vagyok! Én meg arra gondolok, hogy Ő kint áll a nyílt napon miattam. Mert eljött önkénteskedni, hogy lásson befutni az első ultrámon.  Szóval ki az önzetlen Istennő? :) 
Pici szájacska befog, és tovább a jelzés után. 
Átfut az agyamban és kicsit realizálom is testileg, hogy nem volt ideális hetem, legalábbis nem így készülsz életed első ultrájára. Érzelmi libikóka, közel 10 óra alvás 3 nap alatt, az átlagnál kevesebb kajabevitel. Előző két nap sok mászkálás a csodás nyári Budapesten.  
Hajnali ámulós és dumálós CoffeeRUN. 


Sikítós-nevetős masszázs Gábornál, amikor elmeséli az utolsó holland világkupa élményeket (apropó láttatok már kerekes székes vívókat? #motivationallevelhigh). Nagyon sok barátommal találkozás vagy beszélgetés, valamint nagyon jó barátnőm megnyeri az országos erőemelő OB-t 47 kg-ban új országos csúccsal. Megnézem (*végigsírom) végre az Ultra című filmet, ahova Öcsém kísér el. Szóval a tökéletes szombat esténk, amikor meg a 112es rajt, pogácsaevés után 45 percet sétálunk a szállásunkért, de végre tudunk beszélgetni a békabrekegésben es a pislákoló Pilis fényeit bámulva. Arra a konklúzióra jutok, hogy nem csináltam volna másképp, az alvás helyett vannak néha fontosabb élmények.

Kezdenek kiesni szakaszok. Egy srác odaszól, hogy jól bírod, és én mosolyogva válaszolok igen nőiesen, hogy “kib….tt zen van”.  Tulajdonképpen  kellemesen hullámzó szakaszon haladunk, amit végre meg tudok futni, és totál átvesz a szokásos kikapcs és futóélmény.  Ezért jöttem haza. Miközben beugrik az éjjeli elalvás előtti élményem: “XY marked as safe herself in the attack of London”. Jó éjt nektek is. 

Otthon futok a második otthonomért.

Jön a befutunk/kifutunk frissítő, és meglátom a frissítőn Paula Katát. Kap egy izzadt, ujjongó ölelést valamint úgy lekezel és helyretesz, hogy esélyem sincs nem talpon maradni és folytatni a versenyt. Ekkor kapok először melltartóba jeget, égi adomány. 

Skanzen. Tavaly úgy becsaptál, de idén tudom, hogy váratsz magadra, hogy szinte lépésenként adventi kalendáriumot nyithatok, mire elérlek. Az első tüskét, „Gyerünk !!!” felkiáltással kezdem el, és bizony majdnem beletörik a fogam. Meg jó, hogy nincs rajtam pulzuspánt, mert kiverné a szívem a biztosítékot úgy zilálok néhol. Érzem, hogy a meleg totál kiszedett, ahogy húzom fel magam gyökerenként, viszont azon filózom. hogy előző alkalommal itt sárban, oldalra visszacsúszva es lazább bokával jutottam fel. Vöröskő előtt Áron fotózna, amikor mondom neki, hogy ezt most nem. :) Mosolyog,  azért lefotóz, majd elmond egy olyan mondatot, ami a lehető legnagyobb erővel bír akkor:

“Egyébként Csilla előtted van pár méterrel”.

Csilla. Aki közel tizenvalahány órával régebb óta fut. Én pénteken tudtam meg, hogy Tündivel mire vállalkoznak, és már akkor is meg szerettem volna nézni Csabi miatt a 112es őrült rajtot, ezzel tutivá vált. A Superwoman edition egyik jeles tagja előttem van, nincs mese, utol kell érni. 
“Szia, Csillu !!!” felkiáltás, és egyből látom hogy baromi jól tartja magát, de kemény menetben van Csilla is. Kicsit beszélgetünk lefelé a single tracken, majd előre enged hogy menjek. Kezdem felvenni a kellemes ritmusom, és bizony hallom a lépteit ahogy suhan mögöttem. Tiszta CoffeeRUN. Csilla meg is jegyzi, és én helyeslek és elkap a péntek hajnali hangulat. Ő úgy gondolja, hogy én húzom őt, de tulajdonképpen egyesítjük az erőinket, és segít nekem és erőt ad, hogy ütemesen fussam meg a lefeléket és élvezzem. A második tüskét is letoljuk valahogy, majd én majdnem megborulok lélekben az utána lévő single tracken, amikor azt hiszem egy ponton, hogy végre vége a poros, benőtt útnak, és nem kell tovább koncentráljak, ráadásul a nap megint direktbe kap. De Csilla ott van, nincs hiszti. És persze a Skanzen kegyetlen későn jön el, addigra totál kifogyok és lassan vattát köpök, de az angyali Crew fejen önt vízzel és lesik a kívánságaimat, jegelek. Óra 7:10 körül.

“Kinga, ideálisan mit vársz el magadtól?” - kérdezi Zso előző éjjel.

7-7,5 órát és a meleg beütését. Realizálom, hogy tartható, amit terveztem. Ekkor tudatosul igazán bennem, hogy be tudom fejezni a versenyt és meglehet az első ultrám. Próbálom nem elsírni magam, és utolérni a Superwomanem.
Rémlett még egy kisebb emelkedő, de most nem fogtam fel. Szentendrén futunk Csillával amikor véletlen ránézek az órámra: 49,99km es átfordul 50,00-ra. Életem első félszáza. Csillának az első százasa. Bármi történik, már ott megérte:)
Csillu piciket lemarad, így egyedül futom meg az utolsó km-eket. Folyton a rózsaszín pöttyöket keresem, és a szalagokat a Bükkös patak mentén. Várom a csippantó pontot, hisz megvan a lehetőség hogy Zsófit oda tettek ki.
Csipp és mondják 800 méter. Mondom:  800?? Igen. És bizony elérem lassan a macskaköves részt, kapok egy Crew tagtól egy „Hajrá copfos!” felkiáltást.
Elfutok a lampionok alatt, az éttermek mellett, ahol az emberek tapsolnak, nagyon aranyosak. És jön az utolsó ráfordulás, próbálok nem bőgni, lassan meglátom a kordont es meghallom a bemondó hangját. 
6 éve futok rendszeresen, és ott lehettem szinte az összes budapesti aszfaltos versenyen, átéltem pár terepversenyt és néhány külföldi versenyt, köztük maratonokat is gyönyörű városokban. Életemben nem éltem át még ilyen befutót. Itt egyszerűen testközelben voltak azok, akiket szeretsz és nem választ el pár száz méter, negyven ember, és öt fal. Kakuszival lepacsizok még a kordon elején, és onnantól totál önkívület, azt se tudom, hol vagyok. Rémlik, hogy kiöklözök még egyet a levegőbe, amikor kiszakad minden energia nemcsak a versenyről, az elmúlt időszakról.  


Meglátom a Lányokat ugrálni a célban. Zsófit úgy elviszem, hogy el is felejtünk csippantani, sírunk mindketten, majd meglátom Katát aki szinten úgy sír, hogy még jobban rákezdek. Aki előző este ujjongva és könnybe lábad szemmel adta át a rajtszámom, és tökéletes hogy Nála vehettem fel. Meg percekig tart a hangzavar annyit felfogok, majd teszek egy “kellemes” megjegyzést az időjárásra úgy angolosan, és kapok egy vizes törülközőt. Sok-sok mosolygós arc, Szabit is meglátom, kap is egy vizes törülközős ölelést, még több mosolygós arc. Csilla is beér a gyerekeivel. CoffeeRUNnerek, SzuperTündi (de most komolyan, milyen hihetetlen vagy! :)), Momma totál készben. Ismerős, félig ismerős, mindenki megkönnyebbült és boldogan járjuk az utcákat. Ünnep van.



“Szabi, nem tudom, mi legyen a strava bejegyzés címe.” - mondom, miközben üldögélünk a céllal szemben és várjuk az eredményhirdetést.
Szentendre Trail, és pislog rám vissza a kurzor kíváncsian. Hát, ha nincs szóra, akkor legyen

Szentendre Trail, unspeakable



ui.: ülök a spinning bringán, agyalok a beszámolómon, amikor Diana Ross felüvölt a sprintmenetben, hogy "Ain’t No Mountain High Enough!!!"




Hello kitágult terepvilág! :)


Köszönöm Mindenkinek életem élményét! :)


2017. május 30., kedd

Az Ultrabalaton érzelmi oldala

Szerző: CoffeeRUN Momma


Kezemben feszül a szalag.  Boldog, elégedett arcok mindenütt. 

Érezd! Gyerünk, érezd már Te is ezt!

Én is mosolygok, de belül nagy a csend. Elveszek az ölelésekben. Meg-megpihen fáradt testem, miközben a barátaim kézről kézre adnak.

Na, beértél, megvan! Most boldognak kell lenni! Érezd!

Csak idő kérdése, nyugtatom magam.  De annyira vágyom a beteljesülésre, hogy már fáj a hiánya.

Türelem!

Hétfő. Kedd. Csak nem jön az áttörés.  Ebből nem lesz beszámoló. Mégis miről írjak? Hogy fogalmazzam meg azt, hogy a 220 km totál legyalulta a lelkemet? Hogy mondjam el, hogy újra fel kell építenem magamat? 

Új emberként tértem vissza. Pőrén.

Az évek alatt, amíg erre a megmérettetésre készültem, olyan gondosan elterveztem, hogy milyen érzés lesz teljesíteni az Ultrabalatont. A pátoszos célba érkezés csodás víziója bármikor könnyet csalt a szememben.  Főleg az utolsó héten. De ez nem így működik.  Nálam nem. Olyan szintű lelki megtisztulást éltem meg útközben, amit nehéz szavakba önteni. Tökéletesen leforgácsolódott az egom. Esélye sem volt a maradásra.  

„Az ÚR megerősíti annak az embernek lépteit, akinek útját kedveli. 
Ha megbotlik is, nem esik el, mert az ÚR kézen fogja”  (Zsolt. 37:23-24)

Egyezséget kötöttem Vele! Megkértem, hogy legyen mellettem végig és Ő rábólintott. A Jóisten a legkitartóbb ultrafutó a világon és vállalta, hogy a segítőm lesz. 
Szél. Meleg. Magányos kilométerek a hullámzó Balaton felvidéken. Erősödő szél. Égiháború. Fájdalom és fáradtság.

Hol vagy, Uram? – kérdeztem nekifeszülve a viharnak.

Ott volt a törődésben és szeretetben, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam.
Tünci és Gyurma vigyázta lépteimet a legnagyobb melegben. Csoki és Kati támogatott, amikor az első falat áttörtem. Tomi gondoskodott rólam a viharban.



Anita…Édes Istenem! Anita a testével próbálta fogni a szelet, hogy könnyebb legyen a haladásom. A biciklivel együtt rángatta, tépte a szél, és Ő azon igyekezett, hogy nekem jó legyen.  Földre szállt angyal ült azon a bringán. Meg lehet valaha hálálni ezt a áldozatot? Megérdemlem Én ezt egyáltalán?



-          Anita, nagyon fáj a combom!
-          Nem fáj az, csak tartsd a ritmust és fuss!
-          Rendben, nem fáj. Megyek. Csinálom.


A gyermekeim, a férjem, az öcsémék és Kakuszka tették teljessé a beérkezésemet.  A célban megkérdezte tőlem egy riporter, hogy a gyerekek felfogják-e, hogy anya mennyit futott. A válaszom természetesen az volt, hogy: nemHogyan is tudnák, amikor Én, aki végigéltem minden méterét, még Én sem tudom a mai napig felfogni.

Egészen máig zavart, hogy üresnek érzem magam az UB óta.  De ma rájöttem, hogy ez korántsem üresség, hanem ez a végtelen lehetőség. Új célok, új tervek táptalaja. 
A Balcsi partján hagytam mindent, amire nem volt már szükségem, ami teherként nehezedett a lelkemre. Sallangmentesen, letisztulva folytatom utamat. Szabad vagyok.






 P.s: A legkisebb szurkolóm, CoffeeRUN LiJo