2017. március 29., szerda

Balaton Szupermaraton, az idei év első futózarándoklata

Szerző: CoffeeRUN Momma

Hosszú balatoni utcákon visszhangoznak lépteim.

Újra itt vagyok. Balaton Szupermaraton. Harmadjára egyéniben.




Mennyire más most itt lenni, mint tavaly, vagy tavalyelőtt. 
Nem érzem magam elég felkészültnek és bizonytalan vagyok.

Futok. Abban a tempóban amiben szeretnék, de nem tudom meddig bírom.

Első nap, 48,2 km. 
Meleg van és a szervezetem nehezen viseli. Foltokban csapódik ki bőrömön a só, ami fehér térképet rajzol a ruhámra, sapkámra, zsákomra. Erre nem készültem fel. Sem. Alapfrissítéssel teljesítem a napi adagot és beállt vádlikkal futok be a célba.
Cefetül érzem magam. Bőgök. Siratom az eltékozolt téli alapozást.  Mi lesz velem így még három napon keresztül?
A szállásra érve tiszta fejjel átgondolom a történteket. 

Mi kell ahhoz, hogy másnapi 52,9 km ne törjön így össze? 
Hogyan tudom a lehető legjobbat kihozni ebből a helyzetből?

Az este a só és a szénhidrát visszatöltésről szól.  Dr. Kelen izomlazító krémjét alaposan a lábamba masszírozva térek nyugovóra.
Nyugtalanul alszom. 
Szobatársaim sem tudnak aludni. Óvatos léptekkel közlekednek. Szisszen a palack, hallom, ahogy kortyolnak. Csukott szemmel várom, hogy elnyomjon az álom, de 48,2 km pezseg bennem és nem enged pihenni.

Hirtelen érkezik meg a reggel és óvatosan kelek ki az ágyból. A talpam a hideg padlóhoz ér és felállok. Teszek pár lépést és szólni sem tudok, csak mosolygok. Jól vagyok. Jobban, mint reméltem.
Gazdag reggeli után rutinosan tárazom be sótabikat, a Sponser gumicukrot,  Recovery-t és az aszalványokat.  Az indulás előtt van egy lopott percem végigjátszani magamban a rám váró 53 km képkockáit. 
A hosszú, ingerszegény utcák után ott vár majd a Szigligeti vár. 
Megcsinálom, nem lesz gond. 

Erős vagyok! Indulhatunk!

Tudatosan és óraműpontossággal frissítem magam. Meleg van, fúj a szél és ez engem cseppet sem zavar. Kívülről nézve egy elképesztően magabiztos futót látok.

  Nem Én vagyok a leggyorsabb, de úgy érzem, hogy Én vagyok a legerősebb. 

Nyugalom száll meg és már nem félek. Tudom, hogy minden rendben lesz, hiszen csak futnom kell.

Hiányzik a terep. Hiányzik a zöld.

A várhoz mosolyogva futok fel. Rugó van, baby!!! Az emelkedő alján kiszakad belőlem a csatakiáltás: CoffeeRUN, jövöööök!!!



Fagyival várnak a többiek, amit a fáradtságtól és a széltől vacogva kanalazok be.
A koreográfia ezen az estén is ugyanaz, mint előző nap. Feltöltés, pihenés, izomlazító krém.
Az éjszaka most sem hozza el számomra pihentető alvást. Forgolódok. 101,1 km terhe nyugtalanítja testemet és lelkemet.

Reggel óvatosan kidugom a lábamat a takaró alól. Lassan, komótosan körözök a bokámmal. Tesztelem.  Könnyen fordul. Ha hajlékonyabb lennék, megpuszilgatnám örömömben! J Hálás vagyok ezért a könnyen regenerálódó, terminátor testért.
Ma 42,5 km vár rám. Mindig a harmadik napon szoktam elcsúszni. Ez a legrövidebb táv a négy közül és eddig nem álltam kellő tisztelettel hozzá. Ma komolyan veszem és pontosan úgy készülök rá, mint a 10 km-el hosszabb társaira. 
Rutinos bepakolás. Már mennék. Hívogat ez a hullámzó maratoni táv. A reggeli hűvösből hamar nappali meleg lesz. Ez is megváltozott. Korábban nagyon ki tudott ütni a hirtelen felmelegedés, de már nem hat rám. Futok. Frissítek. Futok. Úgy fordulok rá a célegyenesre, hogy a tömeg azt zúgja: Éviiiii!!!! Nah, jó kb. öten, de nekem az már tömeg. 😂




Rég nem látott ismerősök köszöntenek és megeszem életem első velős pirítósát. Durva cucc. Nézzétek el nekem, éhes voltam és kellett az energia.
Kiadós vacsora után végre ágyba kerülök és már meg sem lepődök azon, hogy nyitott szemmel bámulok bele a sötét szobába.  Ébren alszom.  Fejben készülök a másnapra. 49.8 km. Tavaly a felétől iszonyú émelygéssel küzdöttem. Vajon, idén megúszom?

Korán kelünk, mert az utolsó napon korábban indítják a versenyzőket. Még alfában vagyok, amikor a reggelit magamba tuszkolom. Enni kell.
A rajtban a szél mindenkiről le akarja tépni a kabátot. Rajtam nem talál fogást. Trikó és kartyű alkotja a felsőruházatomat. Csodálkozó szemek követik a lépteimet. Ma Én vagyok a bolond lány egy szál semmiben.  Elindul a mezőny és boldogan nyugtázom, hogy az izmaim, az ízületeim és a futókám tökéletes harmóniában mozognak együtt.  Visz a lábam. Nincs más dolgom, mint hagyni, hogy tegye a dolgát. Kikapcsolom a vezérlőközpontot a toronyban, hogy még véletlenül se zavarja meg ezt az összhangot. Próbálom magamba szívni és elraktározni ezt a négy napot. Tökéletesen elégedetten futok be Siófokon a célba, ahol már várnak a barátaim.

Megvárjuk, hogy mindenki beérjen és lassan elérkezik a „sátorbontás” ideje. Nehéz a búcsú, hiszen négy napig teljesen össze volt nőve a csapat. Tizenhárman együtt éltük meg ezt a fantasztikus élményt. Köszönöm az egész csapatnak, hogy veletek lehettem és számíthattam rátok minden helyzetben!