2017. május 30., kedd

Az Ultrabalaton érzelmi oldala

Szerző: CoffeeRUN Momma


Kezemben feszül a szalag.  Boldog, elégedett arcok mindenütt. 

Érezd! Gyerünk, érezd már Te is ezt!

Én is mosolygok, de belül nagy a csend. Elveszek az ölelésekben. Meg-megpihen fáradt testem, miközben a barátaim kézről kézre adnak.

Na, beértél, megvan! Most boldognak kell lenni! Érezd!

Csak idő kérdése, nyugtatom magam.  De annyira vágyom a beteljesülésre, hogy már fáj a hiánya.

Türelem!

Hétfő. Kedd. Csak nem jön az áttörés.  Ebből nem lesz beszámoló. Mégis miről írjak? Hogy fogalmazzam meg azt, hogy a 220 km totál legyalulta a lelkemet? Hogy mondjam el, hogy újra fel kell építenem magamat? 

Új emberként tértem vissza. Pőrén.

Az évek alatt, amíg erre a megmérettetésre készültem, olyan gondosan elterveztem, hogy milyen érzés lesz teljesíteni az Ultrabalatont. A pátoszos célba érkezés csodás víziója bármikor könnyet csalt a szememben.  Főleg az utolsó héten. De ez nem így működik.  Nálam nem. Olyan szintű lelki megtisztulást éltem meg útközben, amit nehéz szavakba önteni. Tökéletesen leforgácsolódott az egom. Esélye sem volt a maradásra.  

„Az ÚR megerősíti annak az embernek lépteit, akinek útját kedveli. 
Ha megbotlik is, nem esik el, mert az ÚR kézen fogja”  (Zsolt. 37:23-24)

Egyezséget kötöttem Vele! Megkértem, hogy legyen mellettem végig és Ő rábólintott. A Jóisten a legkitartóbb ultrafutó a világon és vállalta, hogy a segítőm lesz. 
Szél. Meleg. Magányos kilométerek a hullámzó Balaton felvidéken. Erősödő szél. Égiháború. Fájdalom és fáradtság.

Hol vagy, Uram? – kérdeztem nekifeszülve a viharnak.

Ott volt a törődésben és szeretetben, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam.
Tünci és Gyurma vigyázta lépteimet a legnagyobb melegben. Csoki és Kati támogatott, amikor az első falat áttörtem. Tomi gondoskodott rólam a viharban.



Anita…Édes Istenem! Anita a testével próbálta fogni a szelet, hogy könnyebb legyen a haladásom. A biciklivel együtt rángatta, tépte a szél, és Ő azon igyekezett, hogy nekem jó legyen.  Földre szállt angyal ült azon a bringán. Meg lehet valaha hálálni ezt a áldozatot? Megérdemlem Én ezt egyáltalán?



-          Anita, nagyon fáj a combom!
-          Nem fáj az, csak tartsd a ritmust és fuss!
-          Rendben, nem fáj. Megyek. Csinálom.


A gyermekeim, a férjem, az öcsémék és Kakuszka tették teljessé a beérkezésemet.  A célban megkérdezte tőlem egy riporter, hogy a gyerekek felfogják-e, hogy anya mennyit futott. A válaszom természetesen az volt, hogy: nemHogyan is tudnák, amikor Én, aki végigéltem minden méterét, még Én sem tudom a mai napig felfogni.

Egészen máig zavart, hogy üresnek érzem magam az UB óta.  De ma rájöttem, hogy ez korántsem üresség, hanem ez a végtelen lehetőség. Új célok, új tervek táptalaja. 
A Balcsi partján hagytam mindent, amire nem volt már szükségem, ami teherként nehezedett a lelkemre. Sallangmentesen, letisztulva folytatom utamat. Szabad vagyok.






 P.s: A legkisebb szurkolóm, CoffeeRUN LiJo













2017. május 15., hétfő

Csirkebéltorta pörkölt vöröstetűpetével

Szerző: Babák Tamás


Az irománynak adhatnám azt a címet, hogy Első maratoni futásom rövid története, én mégis inkább azt a címet választottam, hogy Csirkebéltorta pörkölt vöröstetűpetével. Valahogy ez jobban megmarad.


Mit csinálsz? Futsz? Hát te tök hülye vagy! Mi az istennek szaladgálni, ha beülök a kocsiba öt perc alatt bárhol ott vagyok! Csak a bolondok futnak! Futni unalmas! Miért nem bringázol vagy találsz valami rendes sportot? Marha!

Kb. 4 éve kezdtem el, kellett egy sport, amit akkor űzhetek, amikor csak szeretnék, (csapatsportok kilőve, fix időpontra rendszeresen odaérni hosszútávon.... hát ööö, nem egyszerű) A listámon azonban szerepelt a maratoni táv lefutása. Ezzel kapcsolatban csak az volt a terv, hogy még 40 éves korom előtt. Próbáltam rendszeresen edzeni és tíznél kevesebbet egyszerre nem nagyon futni. 
'10 alatt csak a b#zik futnak! ' felkiáltással! Nem láttam értelmét sem a rövid futásoknak, sem pedig annak, hogy egy 20 perces futás miatt összeizzadjam a cuccomat. Heti 3 futásra törekedtem és kisebb-nagyobb kihagyásokkal sikerült is tolni. Nem, nem volt benne semmilyen koncepció, talán annyi, hogy néha gyorsabban, néha meg kicsit lassabban futottam, néha-néha futottam váltott tempóval is. Megragadtam egy szinten, 3 éve nyomtam egy Vivicitta-t, 2 óra és 3 mp volt a félmaratonom. Akkor már tudtam, hogy egyszer le kell futnom a dupláját... 

Ezután jött majdnem 3 év, amikor különösebb motiváció és fejlődés nélkül indultam neki esténként. Magányos farkas voltam, nem volt futótársam és nem nagyon beszéltem senkivel a futásról, jó persze otthon este mindig elmondtam, hogy milyen volt, jól esett, sz@r volt, láttam-e a Zacher Gábort, de a futásról futóval egyáltalán nem beszéltem. Mondtam is asszonynak, hogy lövök magamnak egy igazi futópartnert! Jól leszólítom futás közben és megkérdezem tőle, hogy lenne-e kedve havonta egyszer velem futni. Hogy mi alapján választom ki az illetőt? Hát komoly elvárásaim voltak. Ahhoz, hogy egyáltalán leszólítsam, több kritériumnak is meg kellett felelnie. 
1. Csaj legyen: valahogy jobban motivál, ha nem egy pasi szőrös lábát kell bámulnom. Olyan van nekem is. (fontos a vizualitás) 
2. ha köszönök neki, köszönjön vissza! (zenében elmélyült futókkal és bunkókkal nem állok szóba!) 
3. Fusson olyan gyorsan, mint én. Hát igen, elég ciki, ha 200 méter után nem bírom a tempót. 

Egy idő után kialakul az emberben egy készség, és a szembe jövő emberről tudja, hogy pontosan milyen tempóval fut ill. az is érdekes, hogy egy idő után a mozgásukról megismerem a rendszeresen ligetben futókat! Az én mozgásomról mit gondolhattak?? Hát nagyon egyszerű: ezekkel a nyomorék lábakkal csámpázó soha nem fog úgy mozogni, mint egy ember. Ez mondjuk a mai napig így van, soha nem fogok szépen futni, soha nem fogok úgy futni, mint egy maratonista, soha meg sem közelítem a mozgásommal egy valamire való sportoló mozgását... egyszerűen nem vagyok az az alkat, abból építkezem, amim van. 

Ja, azt is elterveztem, hogy mit mondok majd a delikvensnek, ha leszólítom, mert hát volt még egy szóbeli vizsga is, amin át kellett mennie.Igen, a humor, na az nagyon fontos, ha nem vevő rá, akkor nem nagyon tudunk majd együtt dumálni, futni. Ha nem érti, akkor léc... Több, mint 2 éven keresztül, minden futás után kérdezte a feleségem, hogy ' Na, kit szólítottál le?' Hát persze, hogy senkit, mindig gyártottam valami kifogást - ha esetleg láttam megfelelő jelöltet - , hogy miért nem szóltam hozzá. Valójában nem volt bátorságom! Volt olyan, hogy jött, futott, köszönt, tempó stimmelt és az történt, mint régen a Coca Cola reklámban... futottam tovább... Persze mondtam magamnak, ha jön még egy kört erre, akkor majd leszólítom (ennek az esélye egy a százhoz!) és volt olyan, hogy jött! Mosolygott, köszönt, futott... én meg mosolyogtam köszöntem és futottam tovább. Ezeket a bátor cselekedeteimet mindig büszkén meséltem otthon. Nem is olyan nagyon régen azonban történt valami: A felkészülésem 7. hetében... Futottam futottam, jött, mosolygott, köszönt (pedig zenét hallgatott) Hm, hát Ő pont jó futópartner lenne, majd a következő körben leszólítom... és jött! Köszönt, mosolygott, futott én meg bátor voltam, köszöntem, mosolyogtam, futottam... tovább. Bátortomi odatette magát, kemény volt és nem szólította le, pedig 2x láttam! Na majd ha harmadjára is erre fut, akkor! Nos ennek az esélye, hát gyakorlatilag a nullához konvergál, már csak a Liget felépítéséből adódóan, hiszen nincs olyan rajta, hogy kör, lehet futni körbe, keresztbe meg oda vissza, meg lehet futni nyolcasba, szóval mindenfelé változatosan! Harmadszorra még soha senki sem jött szembe! Ő igen! Karma! 




Na, innen nincs visszaút, megláttam, mosolygott, stopper állj, meg én is! Megkérdeztem, hogy futhatok-e vele és igent mondott. Gyors tesztet az első 100 méteren teljesítette, VOLT HUMORA! Dumáltunk, dumáltunk a futásról, ááááá végre, futóval a futásról! A végén nem hajtott el a pics@ba, volt remény, hogy futunk még együtt! Futáshoz egy 'halálom esetén értesítendő' kártyát szoktam csak magammal vinni, nevem, TAJ számom plusz asszony telefonszáma! Engem ne hívjanak, ha meghaltam! Szóval ezt a kártyát adtam oda neki, hogy vegyük fel a kapcsolatot, futás után meg is jelölt! Bingó! Emlékezetes nap volt ez a Március 15. Aztán rá két hétre történt még valami szokatlan...

A felkészülés vagyis a nukleáris teadélután!

Egy családapa, aki nehezítésként még melózik is, hogy az istenbe sűríti bele az életébe a felkészülést? 

Pofon egyszerű, gugli a barátom és szépen megkerestem a legrövidebb felkészülési tervet, ez egy 12 hetes program volt. Kinyomtattam és elkezdtem vele barátkozni. Futások előtt néha belenéztem, napközben néha eszembe jutott, nem, nem kezdtem el egyből, de úgy éreztem, hogy kezemben a kulcs, egyszerűen csak be kell tartani azt, ami le van írva. Az első 6-8 hét nem is annyira vészes, de onnan... Kértem a család segítségét, átbeszéltük, hogy ha tényleg akarom, akkor rá kell szánni az időt. Heti 4 futóedzés plusz egy kereszt. Hét közben be lehet sűríteni a napi rutinba, mert nem kell minden nap 1 órát futnom, vannak negyedórás sprintedzések is, szóval még vacsi és fektetés előtt bőven otthon vagyok, jut idő a családra is és a futásra is, wicked! A hétvége kicsit csücskösebb volt a hosszú futások miatt, de azokat is meg tudtuk oldani minimális átszervezéssel. Elérkezett január vége és elkezdtem a leírtak szerint edzeni. A végső elhatározás igazából még ekkor sem született meg, egyszerűen csak toltam az edzéseket, de nem éreztem a súlyát, nem éreztem, hogy hová kell, hogy vezessen ez az egész. Közeli ismerősöknek elkezdtem mondani, hogy elkezdtem egy 12 hetes felkészítőt! Úúúú dejóóó! Tényleg lefutod a maratont? Én meg csak vigyorogtam: Hát persze!  Fontos volt a hírkeltés, hogy jobban ösztönözzem magam, lórúgásként motivált, mert ha már ennyi embernek elmondtam, akkor, ha beledöglök is megcsinálom!  Mindent le kellett tesztelnem, mert ez az egész egyetlen napról szólt. Akkor mindennek működnie kell. Tudtam, hogy Camelback-kel kell futnom, mert a homemade maratonon nincsenek frissítőállomások. 

Február 22. Camelback bekészítve egy liter vízzel feltöltve, hát persze, hogy nem stimmel valami, nulla azaz nulla vizet tudtam inni a vadi új ivózsákomból a 16 km alatt. Meg volt törve a cső :-( no problémo, megvoltam víz nélkül, de azért váratlanul ért. Otthon megjavítottam a cuccot, következő alkalommal nem volt gond. Aznap futott velem szemben a Zacher Gábor és a Zsidró Tomi is. Mind a ketten köszöntek, jófejek! 

Március 1. volt megfelelő jelölt a futópartnerségi tiszt betöltésére és majdnem szóltam neki...majdnem! Aznap láttam egy mókust is, egy kutya üldözte föl a fára. 

Március 19. masszázs: olyan jól sikerült, hogy másnap alig álltam lábra:-) rendben volt. 

Március 20-án antibiotikum kúra, rettenetesen nézett ki a torkom, a doki azonnal gyógyszert írt. Kicsit át kellett szervezni az edzéseket, hagytam ki keresztedzést és a szombati hosszú futást vasárnapra toltam. Az egész edzéstervet kicsit magamra szabtam. Ott, ahol 8x kellett ismételni ott inkább 10x csináltam, és a 10 fölötti futásokat 2km-rel megtoldottam. Biztosra akartam menni. 

Március 23. megint láttam mókust! És kicsit lassultam is a gyógyszerek miatt. Nem, itt már rég nem volt visszaút, egyre jobban fókuszáltam a célra, elszánt voltam és maximálisan motivált! 

Március 29. A fél liget lezárva, mert valami f@szom gyaloglóverseny volt és kb 38 ember a világ különböző részéről kőrözött a ligetben azzal a jellegzetes furcsa riszáló mozgással. Nem értem én ezt a gyaloglást! Vagy gyalogolok vagy futok, há nem? Nooormális?! Ekkor futottam ismét a futópartneremmel, megint jót dumáltunk. 

Április 3. rövid futás, elmébe hasító fejfájással, megjött a hidegfront. 

Április 5. Szeretném előre leszögezni, hogy a következőkben teljes mértékben ártatlannak érzem magam. A 34 km-es futásom kb. közepénél jártam, amikor megelőz egy futó hölgy és köszön! Ööööö, megelőznek? Engem? Egy pasit? Na ne má'! Fölgyorsítottam és szóba elegyedtünk... akaratlanul is, de átment a vizsgán! 2 futópartner néhány héten belül? Több, mint gyanús! Aznap futott velem szemben Muri Enikő is és nem, nem köszönt, biztos magamon hagytam a Harry Potter láthatatlanná tévő gúnyáját! Cserébe pont úgy nézett ki az énekesnő, mint aki frissen mászott ki egy betonkeverőből... nem szeretném tudni, hogy mit csinált előző este... Jött a pihi, levezető, hangoló edzések, minimális komolyabb erőfeszítésekkel. 2 hét és itt van a nagy nap, egy pipa a listámon! Nyomott a súlya rendesen, néha fölkeltem éjjel és ezen járt az eszem. Akartam, mert úgy érzem, megdolgoztam érte! Mindenre próbáltam odafigyelni, előző este tudatos zabálás! 2x vacsiztam, tudtam, hogy kell az energia, a magnéziumot úgy ettem, mintha fizetnének érte. A teljes felkészülés alatt nulla vagyis pontosabban nulla kilót fogytam, cserébe kicsit átalakult a testem, a gatyáimból konkrétan kiesek. Azt hittem azért lemegy legalább 2-3 kiló, de ők inkább maradtak rajtam, jól érzik magukat, na! Ja, asszony meglepett néhány energy barral, amit vinni akartam magammal a futáshoz! Természetesen ezt is leteszteltem és nem csapta szét a gyomromat! A brutál gélekről hallottam ezt azt, ezekkel kísérletezni sem mertem. Több dolgot is eldöntöttem a maraton előtt: nagyon tudatosan lassan kell kezdenem, hogy a végére ne fogyjak el, az első húsz kilométert 6 perces kilikkel kell futnom, utána már lehet lassulni. 30-nál energy bar, akár szükségem van rá, akár nincs, legalább egyet be kell tolnom. Hidratálás, hidratálás, hidratálás! koncentrálni az adott pillanatra, ne azon kattogjak, mi lesz 10km múlva.

Egy közös dolog biztosan van a - ma annyira divatos - Flabélosban és a futásban: Mind a kettő átmozgat!

A nagy nap, the judgment day.

Mondtak mindenféle időt, esni fog, mint az állat, meg persze sütni is fog a nap no és persze 20 fok lesz! Hát, hogy a pics@ba öltözzek föl?! A met.hu kirántott a sz@rból vagyis neeeem. Magamtól ébredtem és teljesen kipihent voltam. Időben feküdtem le és a gyerek se keltett éjjel, köszönöm kislányom! Reggel az első a második és a harmadik dolgom a következők voltak: víz, víz, víz ja, és egy lájtos tea. Aztán folytatódott a szokásos reggeli rituálé, minden ruhám előkészítve, hogy nyugodtan a tervezett időpontban el tudjak indulni. Öltözködés, a család még alszik, hosszú délelőtt áll előttem, hajt már a kíváncsiság jó lenne már 35.-nél járni, vajon bírják az izmaim? Mindent megcsináltam, amit leírtak a programban, meg kell csinálni, hiszen a program végére az van írva szombathoz, hogy 42.195m futás, a vasárnaphoz meg az van írva, hogy Ünneplés! Hát, ha nem jön össze, akkor tuti, hogy beírok nekik! Pisi, a gyerek is fölkelt, miért ne kelne, sajnos nem szokott nyolcig aludni, pontosan tudta, hogy mit csinálok ma, azt mondta szurkol! Asszony is fölébredt, lassan, de elkezdett pezsegni a Babák család, nekem meg indulnom kellett. Puszi a családnak és léc



.A lépcsőn mindig gyalog nyomom le a három emeletet, de most valahogy jobban figyeltem a lépcsőfokokra, nehogy elszálljon a bokám, nem is tudom mit csinálnék... leértem az utcára és kicsit sem fáztam, lehet, hogy túlöltöztem, a francba! Lassú bemelegítő futással elértem a Ferdinánd hídhoz, itt várom be mindig a műholdakat, a magas házak között lassabban tér észhez a kütyü. Itt azért már kurv@ra vártam, hogy indulhassak, csak el ne fussam magam! Acquiring satellites accuracy 6m! Bingó, mehet a menet! Fél nyolckor startoltam szinte másodpercre pontosan, úgy ahogy terveztem! Vágott fű illat vááááá, jól indul a nap, a hídon nulla autó, miazisten van, tudják, hogy jövök és direkt nem szennyeznek? Szóval minden ok. Azt már korábban eldöntöttem, ha megint látom Zacher Gábort, akkor pofátlan leszek és futok vele pár száz métert, neki is meg kell értenie, ha valaki az első maratonját futja, akkor muszáj még emlékezetesebbé tennie! Futottam, de bevallom, küzdenem kellett, hogy ne nagyon csússzak ki a tervezett 6 percből, nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, rendben mentek a dolgok, nyomtam a megszokott köröket. A PeCsánál pakoltak az emberek a bolhára, tologatták a kiskocsijukat, úúú majd ide is be kell néznem, ezer éve nem voltam. És természetesen a közteresek is elkezdték a műszakot, pakolták szorgosan a kerékbilincseket. Szerencsétlen árus gyerek 3 percre hagyta ott a verdát... a mai napja mínuszos lett! Egyre több ember, egyre több turista a műjégnél. Hát ezek bameg az egész utat képesek elállni, nehogy bárki más is elférjen, nem gond mert legközelebb majd átugrom őket vagy meggörbítem a teret, hogy elférjek. Kedvelem a reggel, másnaposan andalgó, hömpölygő tömeget! Olyan kontrollálatlan birkanyájra emlékeztet, olyanra, ahol egy villám agyonb@szta a szerencsétlen terelő kutyát és a gazdáját... Az idegenvezetők meg kalimpálnak a figyelemfelhívó esernyőjükkel vagy rendkívül hülye kalapjukkal. Egyszer tuti, hogy kikapom a kezéből és beszaladok vele az erdőbe, hátha jönnek utánam a birkák vagy a juhok és a kecskék. Miért nem andalognak ezek a Dózsagyörgyön a 2x3 sávon? Az ország turisztikai bevételét tekintve nem biztos, hogy jó ötlet lenne, az OEP viszont pezsgőt bontana egy igazi crashdisaster után.Lelki szemei előtt látom, ahogy landolnak a sárga helikopterek a Hősök terén... A hölgykoszorú a futásom harmadik órájában csatlakozott hozzám, a csajok kb 3 perc eltéréssel érkeztek a ligetbe, én akkor már eléggé lelassultam, jókor jött a frissítés. Megbeszéltük, hogy ők beszélnek, én inkább takarékoskodom, picit gyorsultam is és egyszer csak jött Zacher Gábor! Természetesen leszólítottam és futottam vele, dumáltunk pár mondatot. Bazze ez az ember sprintelt, nyolcat tolt műszak után, de szerintem négy és feles kilikkel. Én 30-nál jártam és huhh, hát elég volt, hamar elköszöntem! Lassan szóltam a csajoknak, hogy nem kell ám mindig mellettem futni, túl lassú voltam már nekik, de aranyosak voltak és felváltva jöttek mellettem. 



Mindenben segítettek, vettem közben egy fél literes vizet és még azt is cipelni akarták helyettem. Nagyon nagyon sokat segített a támogatásuk! Nagypapás tempóban vonszoltam magam, ja 30-nál megettem az energy bart, hát ööö erre nem voltam felkészülve, nem volt nyálképzésem és kb másfél kilométeren keresztül rágtam azt a sz@rt. Rettenetes volt, alig bírtam lenyelni, nem jó ez a futás közben zabálás! 37-nél jött egy vádligörcs, olyan, amilyen életemben még soha nem volt, pont azt éreztem, mintha egy teniszlabdát betoltak volna az izmaim közé, nemhogy futni, lépni sem bírtam. Megálltam és bármit csináltam, görcsöltem, ha lehajoltam, akkor még a combom is rázendített, ó bazze nem lesz ez így jó, azt gondoltam itt a vége! Le kellett ülnöm, feszítettem a lábfejem, de az égvilágon semmi nem változott, nem hagytam, hogy a pánik legyen úrrá, lassan az egész lábam beállt. Kb 2 perces technikai szünet után újra tudtam lépni, ha nem próbáltam a bokámat is mozgatni, akkor egész jó volt, ha vádliból rugaszkodtam el, azonnal elkezdett görcsölni, sikerült a határon 'futnom' és kb 2 km múlva, már újra működött. A csajok folyamatosan körülöttem futottak, ők a tervezetthez viszonyítva majdnem a dupláját futották, hála az én lassúságomnak :-) Elérkezett a 40, akkor kellett haza felé tendálnom, elköszöntem a kísérőimtől és innen már sétagalopp volt! A Lehel téri BUBI állomásnál léptem át a képzeletbeli célvonalat. Azokról a bringákról most már mindig ez fog eszembe jutni. Hívtam a családot, nagyon örültek és vártak egy meglepetéssel. A kiscsaj készített egy célszalagot, amit ki is színezett és asszony nyomtatott egy oklevelet, amit mindketten aláírtak :-) 




Tényleg nagyon megható volt!!! Folyadékbevitel, nyújtás és kezdődött a délutáni alvás... csak nem nekem, azt hittem 10p nyújtás és szunya, hát kurv@ nagyot tévedtem! Az izmaim jól megtréfáltak, persze, hogy nem aludtam!



Értékelés vagyis mi változott ezek után bennem:

Talán az, hogy most már nem külső szemlélőként nézem a hosszútávfutókat, noha én nem tartom magam annak. Attól, hogy futottam 42 km-t még nem tartom magam maratonistának. A maratonistákon színes mez van, meg szponzor logók és alsó hangon 15 kilóval könnyebbek nálam, ők szépen futnak és 2-3 órával hamarabb érnek célba. Pont ugyanúgy nézek föl azokra az emberekre, mint előtte! Az, hogy 382 km-t futok 12 hét alatt egy szerintem jól kidolgozott terv alapján és utána lefutom a maratoni távot, még nem tesz félistenné, nem írom be a nevem a történelembe. Nem is volt célom, de tény, hogy ez az elmúlt időszak sok mindenben formált, motivált voltam végig, nagyon komoly erők mozgattak és nem csak a sportban. Most már hivatalosan is lelkes hobbifutónak nyilvánítom magam. És akinek szintén ott van a listáján ez a kocogás az ne habozzon, vágjon bele! Tényleg meg lehet csinálni!

Special thanks to:

Elsőként természetesen köszönöm a családomnak, akik támogattak ebben az egészben. Gabcsa nélkül neki sem FUTottam volna. Kislányom, köszönöm a szurkolást!
Futótársaimnak: Andinak és Eszternek, azt gondolom, hogy a legjobbkor FUTottunk össze! Pont a felkészülésem azon szakaszában, amikor már igazán jól jött a segítség! Tökéletes időzítés!
Szponzoraimnak: Regcsinek, aki, amikor meghallotta, hogy néhány éve futok már FUTócipő nélkül, egyszerűen fülön csípett és ellentmondást nem tűrve, azonnal elvitt egy futóboltba és vett nekem egy cipőt!!!
Tomeknek, akinek a fiókjában pihent egy vagyonokat érő vadi új sportóra, amit igazából az ironmanek használnak és nemes egyszerűséggel nekem adta! Így lett nekem egy Garmin 310XT FUTó órám! Megpróbálok méltó lenni a viselésére bár még nem nőttem föl hozzá...
Gerinek, a legnagyobb isoital szponzoromnak, pontosan tudja, hogy mire van szükségem névnapomra! Isostar rulez! Most is összeFUT a nyál a számban.
Böbének, aki rám hagyományozta a BioTech-es táplálékkiegészítőit, csak, hogy meglegyenek a nyomelemek.
Masszőrömnek és egyben legjobb szomszédomnak, Andinak, aki a nagy FUTás előtt teljesen rendbe rakta beállt izmaimat.
Tanácsadómnak Mártinak, akivel az első félmaratonomat is futottam. Sokat segített a beszélgetés a nagy FUTás előtt és igen, tényleg felejthetetlen volt!
Étkezési szaktanácsadómnak Zsuzsinak, aki megmondta a tutit, hogy milyen arányban toljam az arcomba azt a kb 3000 kalóriát naponta, hogy a FUTás rendben menjen.
A legtávolabbi szurkolómnak PAndinak, akivel megoszthattam élményeimet.

Köszönöm Mindenkinek aki lájkolt és így értékelte a produktumot! Szipi! Neked külön köszönöm, az első dolgom, amit lájkoltál :-)

Búcsúzom egy klasszikussal:


Ahogy Mel Gibson mondaná: I'll be back! vagyis Hasta La Vista Baby !

2017. május 5., péntek

Vipava Valley Ultra Trail, avagy egy hosszú napról hosszan

Szerző: Kertész Kata


Mielőtt konkrétan a szlovén élményünkre térnék rá, vissza kell idéznem azt a két momentumot, amikor a lelkem már tudta, hogy bizony újra ultra távú versenyre fog vinni az utam. De ezúttal másképpen! Volt az a Piros 85 tavaly október végén, amikor 70 km környékén annyira fájt a jobb térdem (régi síbaleset - műtét - térdszalag szakadás/porcleválás), hogy gyaloglásra kellett fogni a végét. Meg volt az a horvát Valamar Trail 70, amikor 18 km környékén akkorát estem, hogy a pulai kórházban varrták össze a felrepedt számat. Core izmok, stabilitás. Egy beszélgetés kommentjei által találtam rá Szilvire a Terepfutás csoportban. November volt. Én lélekben már ekkor tudtam mire készülök. Egészséges futásra és életre szóló élményekre. Szóval elkezdtük a közös edzéseket. Meg úsztam is rendszeresen. Spinningre jártam. Sokszor. A futás szerelem, mindig szívből fogom csinálni. De egy okos futó, nem csak futó. Megtanultam. Sose erősítettem annyit, mint az elmúlt hónapokban. Ja és persze sose futottam még annyi km-t, mint az elmúlt hónapokban. 

Vipava Valley Ultra Trail, Szlovénia. 110 km 5600 m szintemelkedés.



Nem tudom felidézni, hogy mikor, hol hallottam a versenyről. De az biztos, hogy “csendes" célként lebegett a szemem előtt. Csabi benevezett a 110 km-es távra. Én kivártam. Nem beszéltünk róla senkinek a verseny előtti utolsó pár hétig. Még akkor is hezitáltam, hogy az 50 km-es távra kellene mennem. De aztán történt az a Budai Térképkörös 46 km, amikor úgy éreztem, hogy ez nekem simán megy. Jól vagyok. 

Menne még. Mennék még. Mennem kell. 

Ja, meg egy futóismerősünk, aki tavaly ott volt a versenyen, azt mondta: 
“Olyan, mint egy Csanya verseny csak Szlovéniában.” 
Ez meg tudjátok mit jelent. Hülye vagy, ha kihagyod, menjél! 

Beneveztem. Nem versenyezni. Egy utazásra. És olyan izgalommal vártam is, mint egy nagy utazást. És tudjátok mi a fura? Egy percig nem a teljesítés ténye miatt izgultam, talán túl nagy is az önbizalmam, na meg makacs is vagyok, mint apám - mondogatta számtalanszor a nagypapám, de én láttam magam a célkapuban. Olyan izgalom volt ez inkább, mint a gyermeki felfedezés öröme, amikor kinyílik a világ, és várod, mert adni fog valami megfoghatatlan újdonságot.

Amikor átsuhantunk péntek reggel az Erzsébet hídon, végig a Hármashatár-hegyen tartottam a szemem. Már 8 óra elmúlt, a CoffeeRUN reggeli szeánszának vége, mindenki a saját útját járta már. De mégis olyan jó érzés, hogy a saját utunkon is összeköt valami bennünket. Elég volt csak oda pillantani A hegyre. 

5 óra autózás. Szerencsések voltunk, mert a testvérem és egy jó barátja elkísért minket. Így a hátsó ülésen pihi, majd egy kis kirándulás az elképesztően gyönyörű postoljnai cseppkőbarlangban.




















Töltődtünk. Élményekkel. 



5 óra után érkeztünk meg Vipava városába. Szállás elfoglalása. Személyi igazolvány - rajtcsomag átvétel. Rajtszám - póló - helyi bor - szórólapok - magnéziumos víz - diákcsemege, ezt tartalmazta a csomag. Majd vacsora, másnapi futócucc összekészítése és alvás. Én 11-ig nem bírtam lecsukni a szemem. Izgalom a köbön. 4:15-kor csörgött az óra. Sokat nem aludtam, de a versenyt megelőző napokban erre különösen figyeltem. Na meg a szénhidrát bevitelre, és magnéziumra, vitaminokra, sótablettára. A szervezetem készen állt, éreztem. 

5:15-kor a vipavai iskola elől indult a busz, ami a rajtba vitt minket. Erősen szeles idő, de legalább a több napon át tartó erős esőzés lecsendesedett és csapadékmentes időjárás ígérkezett a napra. Ajdovscina (kb. 10km Vipavától) várából 6 órakor indultunk el kb. 120-an a középkori lovagjelmezbe bújt emberkék között. 





Olyan hirtelen történt. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy egy-két könnycsepp megjelent az arcomon. Hát ez ilyen nálam. Hálás vagyok. Hogy ott állhatok, hogy tudok futni, hogy csodát fogok látni, hogy ott van Csabi, hogy nem csak létezünk, hanem megélhetjük az életet. A szépségeivel meg a nehézségeivel.


Szóval elindultunk. Nem lesz szó pulzusról, versenyzésről, tempóról, csapatásról. Élményekről tudok mesélni, mert most erre készültem mentálisan. Fizikailag pedig arra, hogy egészségesen tudok majd futni, mászni, mozgásban lenni hosszabb időtartamon keresztül. Előzetesen 3 részre osztottam a pályát a versenyen tavaly indult ismerősünk elmondása alapján. 

Az első 50 km volt a "mászós, magashegyihez hasonlító terep", a következő 35 km a “futható szőlős dombok”, az utolsó 20 km pedig “az utolsó HEGY, amire tartalékolni kell” elnevezést kapta a fejemben. 

5600 m szintemelkedés. Már az első kilométer sem lapos. Aztán csak úgy faljuk a szintet. Na meg a szelet, ami iszonyú erősen fúj a gerinceken. Na, de erről a szél dologról inkább az utolsó szakasz kapcsán értekezem. A pálya legmagasabb pontjára kb. 22 km környékén kapaszkodunk fel. 
Mali Golak, 1495 m-en magasodik, mi pedig már kb. 2300 m mászást beletettünk a lábunkba. Az Alpok havas csúcsait látjuk a távolban. 


Körbenézek, a pontőrökkel megbeszéljük, hogy “This is AMAZING!”, meg aztán azt is, hogy lefele vertikál és köves, sziklás. Vigyázzunk magunkra. Én itt félek, hol megiramodok, hol óvatosan lépdelek, nem sietek. Figyelek a térdemre, a bokámra. Vízesések, hatalmas sziklák, barlangok, erdei virágok színkavalkádja, elképesztő kilátás a völgyre, a környező hegyekre, sőt a távolban még az Adriai-tenger is kivehető! 




Talán ennek a sok csodának az eredménye, hogy a 33 km-nél lévő frissítőpont után kicsit megint elérzékenyülök. Itt szól a szlovén zene az erdő mélyén, hangos szurkolással várnak a pontőrök, túrázók. Van leves, palacsinta. Beírjuk magunkat a csúcsot “meghódítók” könyvébe. Olyan gyermeki örömmel újságolja a könyvtulajdonos idős bácsi, hogy olasz, lengyel, angol futók írták be magukat előttünk! Most meg magyarok! Hihetetlen boldogságot látok a szemében! Én meg valami olyasmit mondok Csabinak, hogy “annyira kedves mindenki, én meg olyan béna vagyok ezeken a sziklákon”. Megnyugtat, jobb helyen, időben nem is lehetnénk. 

Bármeddig megyünk, az a miénk. 

A mélypontra kicsit rátesz az is, hogy egy - feltehetőleg - siklóra rálépek. De erről talán többet ne is. Nem szeretem a kígyókat. A 48-as km az a pont, ahova az első csomagot lehetett küldeni. Én csak váltóruhát, cipőt tettem be, de nincs szükségem váltásra. Jól érzem magam újra, leülünk, eszünk-iszunk. A háttérben magasodnak az első 50 km csúcsai. 
Ahogy apukám szokta mondani: “Na, ez is megvolt”. 


A második szakasz ugye a “futható szőlős dombok”. Hát, ha ezzel kezdünk, akkor biztosan megfutom őket, de részemről volt mászás, tempós gyaloglás itt is. Aszfaltos részek is befigyeltek ezen a részen: kisebb városok, szőlős dombok között szlalomozott a pálya.


Tudtam, ha ez a szakasz meglesz, már akármi is történik, én fel fogok mászni arra az utolsó hegyre! :) Az elkövetkező kilométerek alatt olyat kaptam lelkileg, amit biztosan elraktározok a szívem legmélyére. Egy családi ház garázsa. 60 km. A gyerekek versenyt futnak velünk pár száz méterrel a frissítőpont előtt. Ők nyernek. Talán két család lehet ott, 5-6 gyerek, 4 felnőtt. Angolul nem igazán beszélnek. Tapsolnak, ahogy közeledünk feléjük. “Bravo.” Mondják. Ezt értjük. Víz, kóla, narancs, magnézium, sós mogyoró. Pár perc töltekezés. “Good luck.” Hangzik még el. Majd tovább indulunk. És legbelül érezzük, hogy nem a frissítés bír haladásra… Ez most annál sokkal több. Aztán a csoda folytatódik a következő nagyobb frissítőponton, amit egy tűzoltó állomáson alakítottak ki. Az autókkal kiparkoltak. Benn ülünk, kb. tízen figyelik mire lenne szükségünk, segíteni akarnak. Mindegy mit, csak jobb legyen nekünk. Gyerekek, férfiak, nők, fiatalok, idősebbek, ott az egész falu szerintem. Itt már ránk sötétedik és csípősebb időben kezdjük meg 83-as km felé az utunk. Ez lesz a utolsó hegy előtti utolsó állomás. Nem fáj a térdem. A karomat érzem, a törzsizmokat, a fenekemet. Használom őket. Hálás vagyok. Szilvinek. Ez az érzés más, mint az előző hosszabb távokon. Jó úton haladok. Pontosabban a lehető legjobb úton akkor. Mert hogy a 83-as km-nél megint igazi élményben volt részünk. A ponton lévő idősebb hölgy a frissen készített, még meleg diós-mazsolás-mézes gombócát kínálja nekünk. Elfogadjuk. Isteni! Tea, kávé, sütemény. Felveszem a hosszabb nadrágom és a széldzsekim. És aztán megpillantjuk Ábel, a tesóm autóját. Itt van!! Úristen!! Beszélgetünk, csinál rólunk fotót. Ő is kávézik egyet. Látszik rajta a büszkeség, viccelődik velünk. Várni fog ránk a célban. Az ilyen pillanatok jelentik a világot nekem. 

Az utolsó HEGY. A 83-as ponton felhívja a figyelmünket a hölgy, hogy 10 km mászás következik és 5 km múlva lesz a legközelebbi frissítőpont. Tehát 10 km és kb. 1000 m szintemelkedés vár ránk. Mélypont.
Futva indulunk el, de pár száz méter múlva leülök az ösvény szélén egy kőre. Nem panaszkodom, csak annyit mondok Csabinak, hogy adjon pár percet beszélgetni magammal.



Ezt még eljátszom párszor az elkövetkező pár km-en. Tudom, hogy felmászok a hegyre, de mentálisan megingok. Tartalékoltam, erős vagyok, cikáznak a gondolataim. Beugranak képek: Tündi, Csillu, Évi, ahogy befutnak a Budai Térképkörön 82 km után. Kinga, aki rugózik felfele a hegyen 38 km-el a lábában. Anita, amikor a Vértes Terepmaraton félmaratoni távjának dobogóján áll. Kata, aki sikerrel fut egyre nagyobb távokat és elképesztően erős nő… de gondolok ismerős-ismeretlenekre, akikre felnézek, akik keményen edzenek, mozognak, feszegetik a határaikat. 

Valami mindig tovább lök

A 88-as km után például a szél. Teljes pánik. Lenne! Ha nem lenne ott Csabi. Elképesztően erősek a lökések,  úgy érezzük magunkat.mint valami expedíción. 
Lassan haladunk. Sziklás, köves hegymenet. Sötétség. Csak a jelzőtáblák világítanak a lámpa fényében. Ja! Hihetetlen jó a pálya jelölése, egy percre sem ingunk meg az irányt illetően. Pedig én megyek javában elsőnek, az én tempómat tartja Csabi is. Neki menne jobban is, ezt azért szögezzük le. :) Egyszer aztán minden emelkedőnek vége, megpillantjuk a csúcson magasodó tv-toronyszerű állomást. 95 km. Forró tea. Nutella. Innen már csak nagyjából lefele. Lefele meg ugye mindenki tud menni… Én a fáradságtól annyira féltem a bokám, hogy a köves részeken lefele is sétálok. 2 őzikét is hallucinálok, akik minket néznek. Még egy frissítőpont. Aztán kövek, kövek mindenütt. Technikás pálya. A célban fel sem fogom mekkora élmény volt. Befutóérem a nyakba, célfotó, kaja. 
Polenta - zöldségek - kolbász - káposztás levesszerű valami - jégkrém - sör, ki mit szeretne. 
A frissítőpontok nagyon sűrűn voltak, a kínálat pedig változó volt: narancs, só, paradicsom, müzliszelet, sós mogyoró, kenyér, víz, kóla, tea mindenhol volt. Leves, fánk, Nutella, palacsinta, kávé is itt-ott. Én saját energiaszeletet, gumicukrot, Sponser Long Energyt, sótablettát ettem még pluszban. Kézi időmérés: a pontokon rajtszámot írtak fel, időt, s ezt továbbították a központi rendszernek. A szintidő bőséges, 35 óra állt a végül hivatalos adatok szerinti 106,5 km 5600m szintemelkedés leküzdésére. Az órám 89 km környékén lemerült, ekkor a mozgásban töltött idő kb. 16 óra volt, az eltelt idő ennél persze több, jóval éjfél után voltunk ekkor. 23 óra 58 perc lett a célidőnk. Ez is mutatja, hogy mi bizony megálltunk, óvatosan mentünk, fotóztunk, ettünk-ittunk, kiélveztük a tájat, voltak holtpontjaim az utolsó hegyen. 


De ami a legfontosabb, hogy én bizony egyetlen percét sem cserélném el ennek a kalandnak! :) 

És most jöhetnek az örömkönnyek… 

Mert amit közel 110 km összeköt, azt 110 évre összeköti. ;) Legalább!!!
Csodaszép gyűrű került az ujjamra a célban.



Az élményekről meg beszéljenek még tovább a képek.

Köszi a szurkolást, izgulást! Sokat jelentett.