2017. május 30., kedd

Az Ultrabalaton érzelmi oldala

Szerző: CoffeeRUN Momma


Kezemben feszül a szalag.  Boldog, elégedett arcok mindenütt. 

Érezd! Gyerünk, érezd már Te is ezt!

Én is mosolygok, de belül nagy a csend. Elveszek az ölelésekben. Meg-megpihen fáradt testem, miközben a barátaim kézről kézre adnak.

Na, beértél, megvan! Most boldognak kell lenni! Érezd!

Csak idő kérdése, nyugtatom magam.  De annyira vágyom a beteljesülésre, hogy már fáj a hiánya.

Türelem!

Hétfő. Kedd. Csak nem jön az áttörés.  Ebből nem lesz beszámoló. Mégis miről írjak? Hogy fogalmazzam meg azt, hogy a 220 km totál legyalulta a lelkemet? Hogy mondjam el, hogy újra fel kell építenem magamat? 

Új emberként tértem vissza. Pőrén.

Az évek alatt, amíg erre a megmérettetésre készültem, olyan gondosan elterveztem, hogy milyen érzés lesz teljesíteni az Ultrabalatont. A pátoszos célba érkezés csodás víziója bármikor könnyet csalt a szememben.  Főleg az utolsó héten. De ez nem így működik.  Nálam nem. Olyan szintű lelki megtisztulást éltem meg útközben, amit nehéz szavakba önteni. Tökéletesen leforgácsolódott az egom. Esélye sem volt a maradásra.  

„Az ÚR megerősíti annak az embernek lépteit, akinek útját kedveli. 
Ha megbotlik is, nem esik el, mert az ÚR kézen fogja”  (Zsolt. 37:23-24)

Egyezséget kötöttem Vele! Megkértem, hogy legyen mellettem végig és Ő rábólintott. A Jóisten a legkitartóbb ultrafutó a világon és vállalta, hogy a segítőm lesz. 
Szél. Meleg. Magányos kilométerek a hullámzó Balaton felvidéken. Erősödő szél. Égiháború. Fájdalom és fáradtság.

Hol vagy, Uram? – kérdeztem nekifeszülve a viharnak.

Ott volt a törődésben és szeretetben, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam.
Tünci és Gyurma vigyázta lépteimet a legnagyobb melegben. Csoki és Kati támogatott, amikor az első falat áttörtem. Tomi gondoskodott rólam a viharban.



Anita…Édes Istenem! Anita a testével próbálta fogni a szelet, hogy könnyebb legyen a haladásom. A biciklivel együtt rángatta, tépte a szél, és Ő azon igyekezett, hogy nekem jó legyen.  Földre szállt angyal ült azon a bringán. Meg lehet valaha hálálni ezt a áldozatot? Megérdemlem Én ezt egyáltalán?



-          Anita, nagyon fáj a combom!
-          Nem fáj az, csak tartsd a ritmust és fuss!
-          Rendben, nem fáj. Megyek. Csinálom.


A gyermekeim, a férjem, az öcsémék és Kakuszka tették teljessé a beérkezésemet.  A célban megkérdezte tőlem egy riporter, hogy a gyerekek felfogják-e, hogy anya mennyit futott. A válaszom természetesen az volt, hogy: nemHogyan is tudnák, amikor Én, aki végigéltem minden méterét, még Én sem tudom a mai napig felfogni.

Egészen máig zavart, hogy üresnek érzem magam az UB óta.  De ma rájöttem, hogy ez korántsem üresség, hanem ez a végtelen lehetőség. Új célok, új tervek táptalaja. 
A Balcsi partján hagytam mindent, amire nem volt már szükségem, ami teherként nehezedett a lelkemre. Sallangmentesen, letisztulva folytatom utamat. Szabad vagyok.






 P.s: A legkisebb szurkolóm, CoffeeRUN LiJo













4 megjegyzés:

  1. Sosem kapunk nagyobb terhet, mint amit még éppen eltudunk viselni... :)
    Az üresség érzése ismerős: kell el új cél ami továbbvisz ;)

    VálaszTörlés
  2. Ezen az Ub-n Isten sokunkat megtisztított.....ezért is nehéz szavakba önteni :) Én még csak 3 főben mentem,( Én vagyok a "Visszadobtak" csaj,a 9x ujraélesztett futó :) ), de hasonlóan érzem magam....én úgy értelmezem, hogy ez egy "Felkészítés ". Megmérettettünk, ott abban a huszonpár órában mindannyian.Ki jobban-ki kevésbé.....ölellek!!!!

    VálaszTörlés
  3. "Bőgök, mint a tehén!" :) A showbiznisz sose fogja megérteni, milyen mélységek léteznek itt! Egy maraton se lesz sose olyan, mint egy ilyen éjjelnappalos! Köszönöm, hogy leírtad! Ezt a tisztulást szeretem én is a hosszú futásokban! Ehhez képest a térded igazán apróság, hamarabb elmúlik, mint a gyalulás! :) Egyszer lehet, hogy még én is eljövök! Csapatban is nagy élmény, azt írták!

    VálaszTörlés