Az Első Bál


Szerző: Horváth Ádám


Az utóbbi hetekben-hónapokban nagyjából addig volt jó kedvem, amíg futhattam, és lássuk be, ez nem olyan sok. Az sem javított a hangulaton, hogy egyre biztosabbá vált, idén sem állhatok oda a gyékényesi tó partjára Vangelist hallgatni, azaz egyéni IronMan-t teljesíteni.

Persze ebbe nem volt ilyen egyszerű belenyugodni, a munkát nagyjából megcsináltam, tűrhető a forma, ki tudja, mit hoz a jövő, és ki kellene robbanni ebből a fásultságból. Megfordult a fejemben egy ’saját buli’, de nem volt kedvem ilyen őrültséggel kínozni azokat, akiket szeretek, így ezt is elhessegettem, segítség nélkül nem lehet megcsinálni, gondoltam. Aztán tekertem egy kicsit hosszabbat a Margit-szigeten, ha lehet itt menni 50 km-t, akkor lehet 180-at is. A Palatinus strandot jól ismerem, be lehet vinni a kerékpárt, az úszómedencétől pont rá is lehet látni. Zárás előtt kell menni, hőség és tömeg megoldva. 

"Alakul a terv elvtársak!"- ahogy Hofi mondta.

Futás előtt haza kell vinni a paripát, nagy ügy, kicsit hosszabb lesz a második depo. Egy IronMan alatt mindenre van idő, szól a klasszikus.
A kiszemelt csütörtök este az utolsó pillanatban szerdára módosult, mivel nem kértem időben szabadnapot, de akkor már minden egyben volt, legalább előbb túl leszek rajta. Egy kiadós alvás, egy könnyű ebéd és némi készülődés után délután 5 órakor elindultam gélekkel, szeletekkel, sótablettákkal teli zsebekkel és két kulaccsal strandolni. Szekrény sem kell, a pólót és a kobakot elbírja a kormány. Aki ismer, tudja, hogy az úszást nem bonyolítom szemüveggel, sapkával, és egyéb sallangokkal.😁 Bő egy óra és 3800 méter múlva merőben szokatlan módon hagytam el az intézményt, sör és lángos nélkül. 


Az evés-ivás persze nem maradt el, csak zabszeletre és izotóniás italra változott a menü. Kezdődhetett a körözés. Öröm volt látni azt a rengeteg sportembert, de nem bántam, hogy sötétedésre jóval kevesebben lettünk, addig azért nagyon észnél kellett lenni, hogy ne legyen baj. Ha valamit komolyan vettem, az a téli görgőzés volt, sokat erősödtem, de a bringázás második fele így sem esett már jól. Nem volt komoly problémám, de kényelmetlen és unalmas volt, 38-40 kör, nem számoltam. 


Vártam a végét, és az utolsó egyenesben kitörő örömmel vettem a vállamra a 4 kg-os láncot, ami hűségesen várt rám a strand előtt. Éjjel egykor értem haza, hogy újra fegyvernemet váltsak, a klipszes cipőt a lépcsőház aljában gondosan elrejtett papucsra váltva cipekedtem a harmadikra, amikor éreztem a talpamon, hogy ez még egy nehéz maraton lesz, mert lépni alig bírok. Tankolás, öltözés, némi töltés az órán, és Parádé!, ahogy Momma mondaná. Nagyon fáj az a fránya talp, de csak jobb lehet, és hát így is futómozgást végzek. Zörög a sótabletta is, kimaradt a vatta a dobozból, bele fogok őrülni, nem baj, megoldom, leteszem a kútnál, úgyis inni kell rá. Mielőtt elkezdtem volna rendszeresen futni, mindig azt mondogattam szerénytelenül, hogy egy félmaratont bármikor le tudnék nyomni. Ez a klasszikus jutott eszembe negyed négykor az Árpád híd alatt, és akkor már nagyon nevettem, mert még mindig nem sétáltam, és hangosan is elhangzott, hogy most van az a bármikor.
Csodaszép volt a napfelkelte, megjöttek a hajnali kollégák is. Nálam végig nem volt telefon. A híd közepére felérve látom, hogy egy hatalmas ember, aki kétszer szembe jött a körön korábban, fényképez. Megkértem, küldje el a képet, szeretnék egy emléket. Nagyon furán nézett. Volt még a távból 2 km hazáig, de enyhítendő a kellemetlen helyzetet, neki mondtam el először, hogy mivel töltöttem az éjszakát. Roppant kedvesen gratulált, és elküldte a szelfit, amin csak Ő látszik.


Így voltam első bálozó, azaz így teljesítettem az első IronMan-emet, 11 óra és 55 perc alatt.
Lesz jobb!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Dióka és Momma a Budai Térképkörön

CoffeeRUN Feat. MKB#20percegészség

A futás és Én - Orsi története