Dióka és Momma a Budai Térképkörön

Szerző: CoffeeRUN Momma


Régóta futok együtt Diókával a CoffeeRUN edzéseken, de a Covid - őrületnek köszönhetően nagyon egymásra találtunk. A háztartásomban sajnos nincsen futó és csirke voltam egyedül bolyongani az erdőben, így Diókámmal szövetségre lépve, együtt vészeltük át a korlátozásokat. Biztonságban éreztem magam vele, mert nem voltam egyedül és jó volt tudni, hogy ha bármi történik velem futás közben, akkor valaki tuti lehúz a Hegyről. Természetesen ez fordítva is igaz volt.

Teltek – múltak a közös kilométerek és sokat beszélgettünk az elmaradt versenyekről és a terveinkről. Egy álmos reggelen, amikor éppen felfelé kotyogtunk a Szépvölgyin, dobtam be a Budai Térképkör ötletét. Jó pár éve már megfutottam és hatalmas élmény volt. A kérdőjel még el sem hagyta a számat, amikor már érkezett is visszakézből egy hatalmas IGEN! 😂
Mivel mindketten indultunk volna az UTH-n ezért nem volt kérdés, hogy azon a hétvégén szaladunk neki a Budainak.
A korábbi teljesítés tapasztalatai alapján tudtam, hogy nagyban megkönnyíti majd az utunkat, ha Solymáron és Nagykovácsiban tartunk egy nagyobb depózást. Megkérdeztem hát a tesómat, hogy kigurulna-e a solymári vasútállomásra frissíteni minket, és a Nagykovácsi újrabootolásra pedig Pelyhe Sziszit izzítottam rá. Mindketten igent mondtak elsőre, így minden sínen volt.



Szombat reggel 5:30-kor vettem fel Diókát a házuk előtt és már süvítettünk is a Szépjuhásznéhoz. A szokásos indulás előtti rituálék után menetbe vágtuk magunkat és elindultunk. A Hárshegyen még elég nyunyó voltam és csak félgőzzel poroszkáltam Dióka mögött. Nah, mondom, ez szép baleset lesz, ha már az elején ilyen papírkutya vagyok, akkor mi lesz itt később. Hála az égnek, a Fenyőgyöngyénél már volt élet a szememben és végre azt éreztem, hogy megérkeztem a rendezvényre.
Az első flash, az a Kéken volt, ahogy lecsapattunk a Rozália téglagyárhoz. Úgy mentünk, mintha nem lenne holnap. Persze a lendületet hamar megtörte az az emelkedő, ami a Külső-Bécsi úton átkelve magasodott elénk. Itt ettünk először egy pár falatot. A Kékről letértünk a kék keresztre, ami valami gyönyörű volt. Egy egynyomtávos erdei sikátorokkal megspékelt turistaútvonalat képzeljetek el, tele hepékkel és hupákkal. Itt futottunk bele egy vaddisznó családba is. A mami az út közepén túrta az eső-áztatta földet, a kicsinyei pedig össze-vissza rohangáltak körülötte. Egyszerre futott át rajtam a „jajjjj, de cukiiiiiik” és a „mindmeghalunk a mamamalac által” érzés. Picit vártunk és hála égnek maguktól arrébb szambáztak. A cukiság győzedelmeskedett.
25 kili magasságában értünk az első frissítőponthoz. Mona annyi finomságot hozott, hogy alig tudtunk választani. Ettünk, ittunk és a kötelező szelfik után folytattuk az utunkat. Irány Nagykovácsi!


A sárga jelzést nagyjából ismertem már és alig vártam, hogy elérjünk az Antónia-árokig. Nagyon szeretem azt részt. Egy kicsit kivisz a jelzés az aszfaltra, mielőtt rákanyarodnánk az árokra, így az út szélén is kellett poroszkálnunk. Nyilván azonnal jött valami marharépa és ledudált minket. Oh, wait! Sziszi volt az a gyerekeivel! 😅 Éppen a Kossuth Lajos utcai játszóra iparkodott a srácokkal, hogy ott várjanak minket a depóval. Sokáig nevettünk ezen. 
Jó nagy karikát szaladtunk mire elértük a Pelyhe – pontot. Az erdő varázslatos volt és telis-tele volt túrázókkal. Mindenki nagyon mosolygós volt és előzékeny. Nagyon szerettük ezt a részt IS.
Sziszinél jól feltankoltunk, ettünk-ittunk- mulattunk. A gyerekek szolgáltatták a műsort. Übercukik voltak. Nehezen indultunk tovább.



Kellett egy kis idő, hogy újra visszatérjen a csí, de az Anna Vadászlaknál már rendben voltunk. Ahogy haladtunk, folyamatosan más és más arcát mutatta az erdő. Nem unatkoztunk egy percig sem. Budakeszire beérve megint rácsodálkoztam, hogy milyen szép az a környék. Amíg Dióka elment a mosdóbokorban bepúderezni az orrát, én lefeküdtem a tisztáson a fűbe. Becsuktam a szemem és csak úgy voltam. Éreztem a bőrömön az eső ígéretét magában hordozó lágy fuvallatot. Hallottam, ahogy egy bringás elhúz mellettem. Totálisan benne voltam az itt és mostban.
Akkor nyitottam csak ki a szemem, amikor meghallottam Dióka csodálkozó hangját, hogy:
 „- Jesszus, te vagy az??!! Mit csinálsz a földön??!!”  
Jót nevettünk és indultunk tovább.


A mamutfenyők után Budaörs felé vettük az irányt. A Mogyoró utca még mindig büntet. 😆 Aki nem hiszi járjon utána. 😉
Innen igazából szinte mintha végig felfelé mentünk volna. Akárki is rajzolta ezt a kört, a végén nagyon elgurult a gyógyszere. Mondjuk egy kicsit magamra ismertem. 😀
Még az Ördögorom előtt lefutottunk a városba, egy Pösingermajor nevű részre. Gyerekek, az a hely kiköpött Los Angeles. Olyan pecók sorakoznak egymás mellett, hogy majdnem levettem a cipőmet, amikor leértünk az utcákba.
Ördögorom után rávetettük magunkat a Széchenyi-hegyre és meg sem álltunk a Normafáig. Nagyon furi volt a sok jószagú, szépen öltözött andalgó közé becsöppenni. Nagyon vártuk már a végét, de tudtuk, hogy vár még ránk a Tündér-szikla mászás. Imádtuk. Jah, nem!
Felértünk és végre célegyenesben voltunk. Már csak másfél kili bolyongás a Szépjuhiig. Felváltva csujogattunk Diókával. Irtó boldogok voltunk. Fogadkoztunk, hogyha beérünk, azonnal alaposan lenyújtunk. Mindezt szóban, írásban és közjegyző jelenlétében is megerősítve.😆
Beértünk és a következő pillanatban már a fűben ültünk opálos tekintettel, kis nyálfolyás a szánk szélén. 
„- Dióka! Már nyújtunk?!” – kérdeztem és kitört belőlünk a nevetés. 😂
Végül a lángosunkra várva nyújtottunk le a magunk suta módján és kb. fél perc alatt, termesz üzemmódban pusztítottuk el a jól megérdemelt sajtostejfölöst.


Úgy érzem, hogy ezzel a fantasztikus nappal „koronáztuk” meg a karanténos időszakot. Mindig is tudtam, hogy Diókám egy rendkívüli és imádni való teremtés, és a múlt szombaton csak még jobban megerősített ebben. Utunk során voltak komoly, mély beszélgetéseink, hosszú csendes kilométerek, de a legjellemzőbb mégis a dolby-ban nevetés volt. Minden pillanatát imádtam!


Ezer hála Monácskámnak és a Pelyhe family férfi tagjainak a támogatásért és a frissítésért. Csodásak vagytok!💙💚

U.i. Dióka a megmondhatója, hogy mennyit emlegettem az utunk során Szabó Csillukámat. Annak idején egy lelaminált Budai – térképpel fedeztük fel ezt a kört. Kütyük nélkül, csak úgy free solo-ban. Végig ott voltál velem, Csillu!!!! Remélem mielőbb újra futhatom veled!!! Hiányzol! 💗



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A futás és Én - Orsi története

CoffeeRUN Feat. MKB#20percegészség