A futás és Én - Tóth Bianka története

Szerző: Tóth Bianka

Sok futó sztorija kezdődik úgy, hogy mindig is utáltam futni. Én szerettem volna futni csak nem tudtam. Bárhogy próbálkoztam, valahogy mindig a suli körök jutottak eszembe és ahogy akkor sem, később sem kaptam levegőt.

Gyerekkoromban sokat betegeskedtem, előfordult, hogy egy évben kétszer is volt tüdőgyulladásom, emiatt hegek maradtak a tüdőmön.

Szóval először is meg kellett tanulnom rendesen lélegezni.

Na de kezdjük az elején.

2017 egy elég kemény év volt számomra. Elveszítettem anyukámat, tüdőrákban. Ezzel egy időben nagymamánál is tüdőrákot diagnosztizáltak. A gyász mellett erősnek kellett maradni, hogy támogassam nagymamámat és kellett valami kapaszkodó. Rátaláltam az astanga jógára. Közel két éven keresztül keltem reggel 5-kor, csaptam a hónom alá a matracomat és indultam el a jógastúdióba. Több célom volt. Az egyik, hogy a spirituális részét kihasználva, “kapcsolatban” legyek anyával, a légzésgyakorlással fejlesszem a tüdőm kapacitását és ezzel erősítsem magam fizikálisan és mentálisan is.

Valami még kellett. Mivel már pár éve túráztunk és nagyon vágytunk valami nagyobb volumenű dologra, vettünk egy repjegyet, kivettünk egy hónap szabadságot és lesétáltuk az El Camino 800 kilométerét. 

Minden nap felhúztam reggel egy futócipőt, felvettem a hátizsákot és mentem egyenesen egy úton. Annyira egyszerű és tökéletes volt az egész. Nem kell semmin agyalni csak mész.

Amikor hazajöttünk nagyon nem találtam a helyem. Az első munkanapom után futottam le az első 4 km-emet. Hazajöttem a munkából, felvettem azt a szakadt futócipőt, amiben lesétaltam a Caminot és elfutottam az Árpád hídig és haza. Nagyjából 100 méterenként megálltam a térdemre támaszkodva annyira elfáradtam. Nem tántorított el. Kimentem újra és újra. Pontosan visszaadta azt az érzést, amit kint éreztem Spanyolországban. Felhúzom a cipőt és megyek előre. Közben azt éreztem, hogy a jógán tanultak segítenek a helyes légzésben. Hónapok alatt kezdtem összehangolni a helyes mozgást, a megfelelő tartást és a számomra legoptimálisabb levegővétellel. Természetesen ahogy egyre bátrabb lettem, jöttek a pofonok is. Itt fájt, ott fájt és nem fejlődtem. Semmilyen edzéstervet nem követtem, a szakkifejezések nagy részét a mai napig nem ismerem.😋 

Mivel már terepre és egyre gyakrabban kimerészkedtem Gergővel, aki ekkor már egy ideje futott, nagyon szerettem volna egy közösségi futásra elmenni. Elég magunknak valóak vagyunk és nehezen nyitunk ezért nagyon izgultam azon a vasárnapon amikor reggel csörgött az ébresztő és elmentem az első CoffeeRUN futásomra. Többen is ajánlották a csapatot, de még is annyira izgultam, hogy még a buszmegállóban is hányingerem volt. Ahogy felszálltam a 65-ös buszra, minden félelmem elszállt. Több futó azonnal köszönt, mintha régi ismerősök lennénk. Fenyőgyöngyénél már egy egész csapat várakozott, hogy megjöjjön Momma. Nagy mosollyal, elképesztő kedvességgel mutatkozott be. Úgy éreztem, hogy ez most valami nagyon jó lesz. Biztos mással is volt már így de amikor egyszerűen azt érzed, hogy jókor vagy jó helyen.

“5 perc múlva parádé !!” 

- hangzott el és már kezdtük is a bemelegítést.

Ahogy elindultunk már nem bírtam a tempót, de tartottam magam amennyire tudtam. Feigl Nikit ismertem csak addig nem is mert hozzám szólni mert látta, hogy arra koncentrálok, hogy ne ájuljak el.😂 Még jó, hogy itt is van záróbusz. 

Amikor hazaértem úgy éreztem, hogy: 

„Oké, én ehhez a csapathoz szeretnék tartozni!”.

Minden elfogultság nélkül mondom, hogy itt mindenki egy fantasztikus egyéniség. Soha nem éreztem, hogy lassú vagyok, béna vagyok vagy azt, hogy kívülálló lennék. Nap, mint nap inspirál, hogy ennyi jó embert ismertem meg. Általuk sokkal jobban bízom már magamban és feszegetjük a határaimat az edzéstervekkel.

Hadd idézzem egy példaképem mondatát:

“Valami, amit most még nem is tudsz elképzelni magadról, ott van már benned.”

Szóval....

van, aki azért fut, hogy lefogyjon 

van, aki azért, hogy a meglévő kondiját megőrizze

van, aki a statisztikát bújja

van, aki csak azután pillant az órájára, miután leállította

van, aki aszfalton

van aki terepen

van aki mindenhol

...és van aki kicsit mindegyikért.

Én azért futok mert hiszem, hogy minden egyes kilométer hozzátesz az életemhez. 

Az egészségemért, a mentális épségemért. Azért, mert félek. Azért, hogy ne féljek. A határokért, a mélypontokért. Egyedül, társasággal. Teljes szívből, elvárások nélkül. Magamért.