A futás és Én - Szász Irmi történet

Szerző: Szász Irma

Valójában fogalmam sincs mi az igazi oka, hogy futni kezdtem, viszont azt tudom, hogy miért nem hagytam abba! Nem voltam sem depressziós, sem elégedetlen magammal, unalmas perceim sem voltak, így kimerem jelenteni, hogy pusztán a mozgás, a szabadság, a társaság és a teljesítés mámoráért kezdtem művelni. Ezért ez sajnos nem egy tipikus sikersztori, bocsi.😀 
(szerk.: szerintem nagyon is az!)



A mozgás nem a futással kezdődött. Először a kerékpárral kötöttem mélyebb barátságot, miután Arnold barátom, aki már régóta biciklizett előállt a Balaton-kör tervével...Pfffuuu… rettenet volt, mert semmilyen állóképességgel nem rendelkeztem, viszont a távolság leküzdése hozta meg a varázslatot. 

Kerékpáros barátokkal kimentem néha kocogni a szigetre, aminek nem nagyon volt még sportértéke, és rendszertelen is volt. Leginkább a társaság  miatt húztam futócipőt.
Időközben megismertem Zoránt a hegyikerékpár versenyek világából, akivel sokáig nem is mertem elmenni biciklizni, mert már ránézésre vérprofinak tűnt. Végül pikkpakk rájöttem, hogy ebben a sportban én tehetségtelen vagyok. Országúton lassú, terepen pedig technikailag ügyetlen. 😃


Szóval inkább csak futkároztam és bringázgattam Vecsésen, ahol semmi sincs csak a reptér, szántóföldek és homok, szóval semmi motiváló. 

Igazi rejtély, hogy miért is akartam én innen versenyre menni?!
Senkit nem ismertem Vecsésen akkoriban, aki futott volna (sokáig nem éltem itthon), így a szomszéd városig kellett mentem futóbarátokért.
Azóta persze van futó-nagykövetünk Vecsésen, Földi Zsuzsi, akitől rengeteget tanultam, sok versenyt megéltünk és hirtelen nagyon jó barátok lettünk. 💕


Egyszerűen felhívtam egy gyáli lányt, Cséfai Nikit, és elmeséltem a terveimet. Hihetetlen milyen nyitott és befogadó volt! Ez a hatalmas segítőkészség, befogadás, amit akkor Tőle tapasztaltam, válogatás nélkül jellemző lett az évek alatt megismert sporttársaimra is! Elkezdtük a felkészülést a Vivicitta félmaraton váltóra, pár hét múlva ez már egyénire változott. Ez volt az első és utolsó belvárosi futásom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, de a szívem nem hagytam az aszfalton.



Még azon a nyáron pasarétre költöztünk Zoránnal, ami a legjobb dolog volt, ami a terepfutás szempontjából történhetett velem. Sokat kirándultunk és kerékpároztunk a környéken és alig vártam, hogy egyedül, futva is felfedezzem az erdőt. Sosem felejtem el az első “terepfutást” a lakásunkból. A Páfrány úton mentem az erdőbe és a kéken a reptér felé vettem az irányt. 
Ajjajj...elég hamar rájöttem, hogy ez másképpen lesz jó. Hazamentem, de nem voltam csalódott, sőt büszkén meséltem, hogy milyen messzire mentem, és már éreztem, hogy vissza kell menni újra megpróbálni azt az emelkedőt. 

Valójában az első futás után terepfüggő lettem, mert itt” kézzel foghatóbb” volt a fal. 

Egyre magabiztosabban mozogtam már a terepen, megismertem a testem reakcióit, a szükségleteit, megbeszéltem magammal a napi problémáimat. Rájöttem, hogy az a bizonyos pohár mindig félig teli van.

Aztán ez a pohár szépen lassan tele lett a CoffeeRUN-nak köszönhetően. Általuk megtapasztalhattam, hogy ez a sport akár egy óriási kaland is lehet. Már nem vagyok már egyedül! Figyelnek rám, és én szintén figyelek másokra. 💙



... jah, és pont olyan bolondok, mint Én! 😂



2017 április 22. Hűvösvölgyi út Lángosos
Innen indult az első Coffeerunner lépésem. Őszintén lehetett mindenkivel beszélgetni és egész úton olyan zökkenőmentesen, természetesen és vidáman csorogtunk, egyik hegyről a másikra. Senki nem játszott szerepet. Senki nem viselt álarcot. Imádtam! 💙


Motivált lettem és elkezdtem versenyekre járni. Szerettem volna, hogy Zorán ugyanúgy részesévé váljon a versenyeimnek, mint ahogy én is segédkeztem neki a frissítésben, a monti versenyeken. Nagyon örültem volna, ha Ő vár a célvonalnál.🙏
De Zorán addig-addig biciklizgetett, hogy mindig lekéste a befutóimat és sosem várt a célban, ahogyan azt elképzeltem, ez egy örök délibáb maradt.😜 De nem szomorkodom, mert minden versenyen körbevesznek a CoffeeRUN-os pajtikáim és sosem vagyok egyedül.💙





A természet felfedezése, a tájegységek változatossága, a színek, az illatok és az állatvilág szenvedélye szép lassan egybefonódott a futással, innentől kezdve megszerettem az összes évszakot és egyformán szerettem az éjszakát és a nappalt.
Biztosan állíthatom, hogy a környezetem és önmagam megismerése az, ami miatt futó maradtam!🌺



Orsi történetét ITT! olvashatjátok

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Dióka és Momma a Budai Térképkörön

A futás és Én - Orsi története

A futás és Én - Tóth Bianka története