A futás és Én - Orsi története

Szerző: Kovács Orsi, CoffeeRunner

Rengeteg történetet olvastam “nagy” és kevésbé neves futóktól, hogy ki, hogyan és miért húzott cipőt és indult el ezen a csodás úton. Én azok közé tartozom, akik a menedéket és a túlélést kezdtek el keresni az élet azon szakaszában, amikor tényleg totál rottyon van az ember, amikor minden reggel ébredés után már egyből azt várod, hogy valahogy teljen már el ez a nap is és este lefekvéskor, a marcangoló gondolatokkal a fejedben kívánod, hogy végre hunyd már le a szemed. És ez így megy egy végeláthatatlan, kínzó körforgásként.

2018 júliusa…

Ekkor történt ugyanis, hogy a férjem közölte egy szép nyári estén a teraszunkon borozgatva, hogy boldogtalan és amúgy szerelmes lett valaki másba - persze ez így zanzásítva, de ez volt a lényeg…jött a fejlövés! Hirtelen, sokkolóan és megsemmisítően zúdult rám mindez! Egyik gondolat követte a másikat a nagy kétségbeesésemben: 

 -  Mi lesz most velem? 

 - Hogyan élem ezt túl? 

 - Mi lesz a 11 hónapos kisfiunkkal? 

 - Mi lesz a házunkkal? 

- Egyáltalán, mi lesz a 8 éven át közösen felépített életemmel/életünkkel?

Következtek azok a napok, hetek, amikor a gyomrom egy borsószemet nem volt képes befogadni, aludni pedig teljesen képtelen voltam a sok sírástól! Szó szerint annyira kimerültem, hogy nem tudtam pihenni, amikor meg ébren voltam, illetve napközben meg erőt kellett venni magamon, hogy a fiamat nevelni tudjam és folytassuk az életünket. A fogyást alapvetően nem bántam, de jött az a pont, amikor már a saját anyám fenyegetőzött, hogy ha nem szedem össze magam fizikálisan, akkor ideköltözik és tömni fog.

Ekkor volt, hogy egy véletlen találkozás során beszélgetni kezdtem egy pomázi ismerősömmel és kiderült, hogy hasonló cipőben jár, mint én, ő viszont el szokott menni futni, amikor már annyira tele van a feje, hogy szétrobban. Gondoltam miért ne?!

Egyébként sosem volt idegen számomra a futás, már általános iskolás koromban kiemelkedően jól bírtam a Cooper-teszteket, alig vártam, hogy “stadionos” órák legyenek. Aztán jöttek a mezei futóversenyek, amiket egyenesen imádtam!

Talán a legbrutálisabb távom ekkor az 5 km volt a perzselő gödöllői pusztán. Aztán jött a gimi, ekkor már versenyszerűen úsztam, ezért futni csak akkor mentem, amikor az a szárazföldi edzés része volt. A főiskolás évek alatt egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor mentem ki a lakótársammal kocogni, de tény, hogy néha-néha azért megmozdultunk. 😃

Aztán később a munkahelyemen kiderült, hogy az egyik kolléganőm rendszeresen fut (tőle hallottam először az UB-ről is, kb. 2013-ban), akkor együtt elkezdtünk kijárni a Duna-partra és a Szigetre heti 1-2 alkalommal. Ebben az évben futottam az első félmaratonomat a Vivicitta-n (2 óra 5 perc alatt). 

Ezután egy hosszú csönd következett…

Sem rendszeresség, sem verseny, sem kedv, semmi nem volt a futással kapcsolatban majd’ 5 évig. Melóztam, szerelmes voltam, és buliztunk éjjel-nappal. Tény, hogy a sport megmaradt az életemben akkor is, mert ekkor még vízilabdáztam, de a futástól nagyon messze kerültem.

Aztán jött 2018 nyara. 

Az óriási lelkinyomorom közepette, július 28-án lefutottam ezzel a pomázi ismerősömmel az első 16,5 km-emet terepen, 2 óra 37 perc alatt. 

Az az érzés, ami akkor és utána jött, az teljesen a hatalmába kerített:

Tudtam, hogy mostantól futni fogok, hogy FUTNI AKAROK! 

Minden héten lázas izgalommal vártam a vasárnapot, hogy végre azzal a piciny kis csapattal nekivágjak a Pilisnek. Sajnos akkor csak heti egy alkalommal tudtam a fiam mellől elszabadulni, de az is bőven több volt, mint a semmi! 

Tavaly, 2019-ben már sok, kisebb versenyen is elindultam, azok újabb és újabb motivációt nyújtottak és szeptemberben lefutottam az első maratonomat is, bár majd’ belepusztultam. Akkor tudtam, hogy a heti rendszerességen és a távokon is növelni kell, ha többet szeretnék magamból kihozni. Így idén már legalább heti 3 alkalommal is van lehetőségem futkározni, ami számomra kimondhatatlan örömöt okoz. 

Sok értékes, jó embert ismertem meg az elmúlt két év során.  A pomázi futik során  megismertem Balut és ő mesélte, hogy péntekenként egy CoffeeRUN nevű csapattal is fut, így egyszer csak az vettem észre, hogy ott állok én is reggel 6-kor a Kolosy-n. 😄

Annyira megfogott az egész, hogy amikor csak tudtam, mindig ott voltam. Azonnal befogadott a csapat. 💖

Idén januártól meg már a CoffeeSwim 💦 is beszippantott és  alig várom, hogy minél előbb folytathassuk a közös edzéseket.

Visszanyertem az önbizalmam, újra szeretem azt az embert, aki visszanéz rám a tükörből és a fiamnak is jobb, kiegyensúlyozottabb anyukája lehetek!

És hogy mit jelent számomra a futás ezen kívül? 

Valójában ugyanazt, mint mindenki másnak, aki fut; a szabadságot, a boldogságot, a felüdülést, azt az intenzív meditációt, ami a testemet és a lelkemet is folyamatosan ápolja, feltölti, motiválja és új élettel tölti meg a napjaimat.