Adrián a Kernavė-Vilnius Trail-marathon-on

Szerző: Aradi Adrián

Kernavė-Vilnius trail-marathon - 42,1 km, 866 m szint

04:41:03mp

17. hely

Kicsit nehéz összefoglalni mindazt, ami szombaton lezajlott.

Valahogy nem így képzeltem el.

Egyfelől örülök, hiszen túléltem egy maratont (az elmúlt 6 év számtalan versenye közül ez a második, amelyikre nem akaródzik kimondanom a 'teljesítés'-t), ráadásul terepen. Két éve simán hülyének néztem bárkit, aki engem bármilyen futásra invitált, a maraton meg csak tavaly második felében kezdett el lebegni a szemem előtt, igen távoli célként.
De jött két Skyrun és rájöttem, hogy még ha nem is élvezem, hülyeségnek jópofa, így hát el kell kezdeni futni.

De hogy? Hol?

Otthon volt egy 5 km-s "kör", amire kimentem kb. 3x a Skyrun előtt és ennyi. 
Aztán teljesen véletlenül rátaláltam a CoffeeRUN-ra. 

Nézem, péntek reggel 6.00, Kolosy tér, 1,5 óra kínzás terepen.

"Na ez még jó is lehet!"

Addigra már letoltam egy szezont a Coffee Ride keretein belül, így a 4.30-as ébresztő nem volt akadály, annál inkább az első 3 km, ami színtiszta emelkedő és a ~15 km-s táv” minden alkalommal. Na de van kisebb is, a Melange! Pont kapóra jöhet megnézni, hogy bevállalható lesz-e később a 'real deal'. Így hát 2016 februárjában léptem rá arra a lejtőre, ami után nem volt megállás (néha szó szerint 😃 ). Az első néhány CoffeeRUN még eléggé próbára tett, aztán szépen lassan eljutottam arra a szintre, hogy a levegőt beszélgetésre is tudtam használni 😉 Megismertem egy kedves, önzetlen, közvetlen, családias csapatot, akikkel mindig jó volt találkozni hullafáradtan is péntekenként. 

Az már csak hab volt a tortán, hogy elkezdtem élvezni a futást is. Egyből március végén jött egy terep-félmaraton, ahol 4. helyen sikerült befutnom (máig nem tudom, hogy sikerült összehozni mindössze 1,5 hónap futás után 😊). Majd sorban jött a többi verseny. Egészen addig a pontig csupán országútis versenyeken vettem részt, egyedül készültem, egyedül terveztem, egyedül utaztam oda-vissza. És a futással ez is megváltozott. Minden versenyen ott volt valaki a csapatból, jó érzés volt kicsit beszélgetni előtte, lepacsizni menet közben, ha úgy adódott, a végén pedig ismét egymást biztatni a célnál. 

És itt éreztem, hogy a CoffeeRUN több egy péntek reggeli edzésnél ! 😍 

Sokkal több a futásnál és a versenyeknél, hiszen pénteken kívül nem egymás ellen mentünk, hanem egymással. És itt kezdett el bennem kattogni, hogy egyszer le kell futnom egy maratont. Viszont az elsőt csakis terepen. Hiszen ez nem miattam, nem értem lesz, hanem a CoffeeRUN volt az, ami elindított ezen az úton, nem lehet, hogy aszfalton történjen meg, ez ugyanannyira szól a többiekről, mint rólam.
Aztán az EVS miatt kicsit megváltozott a helyzet, a márciusi Vértes TM esélytelenné vált, kellett egy másikat keresni, itt viszont csak június közepén lesz az első lehetőség erre. Viszont kikerültem abból a közegből, amelyik hajtott előre a futásban, szépen csöndben ritkultak a futásaim ilyen-olyan indokokkal. Viszont a többiek otthon megkezdték a versenyeket, jöttek a beszámolók, képek és újból fellobbant a láng ilyenkor, hogy:

"Futni kell! Hiszen volt egy álmom, mielőtt kijöttem."

Ha nem látom otthonról a híreket, valószínűleg szépen csöndben erről is letettem volna, így már csak ezért is hatalmas pacsi mindenkinek, hiszen nélkületek el sem indultam volna! Csak ezek a beszámolók adtak újból elhatározást, hogy elinduljak, elkezdjek kicsit tudatosabban futni, amikor lehetőségem van rá és újból kicsit átérezhessem a 'CoffeeRUN-érzést' 😃 Hiszen minden futásnál ott voltak velem a boldog képek, a küzdelmek, az élmények, ettől váltak elviselhetővé az egyedül töltött órák az erdőben. Nyilván élvezem valamilyen szinten az itteni környezetet.

Van az itteni fenyőknek egy tartása, az erdőnek egy varázslatos illata, ami megérint és ámulatba ejt. Semmi máshoz nem fogható az a gyanta-, fenyő- és zuzmóillat, amely mindenhonnan árad a sűrű fenyvesekben. Nyugtatja a szemet az ezüst-smaragd-vörösesbarna keveréke az erdőnek. Otthon nyáron szinte lángol az erdő zöldje, lüktetnek a színek a talaj fölött, hívogat az egész, itt pedig semmi ilyen nincs. Északiasan magába zárkózik az erdő. Kissé távolságtartó, ugyanakkor megnyugtat. Sosem lehetünk igazán közeli barátok, viszont jól érezzük magunkat egymás társaságában - a csendes futó és a hallgatag erdő.

De visszakanyarodva a maratonra; eljött a félt/várt június 17 reggele. Tudtam, hogy nem vagyok eléggé felkészülve, hiányosak voltak az edzéseim, viszont tudtam, hogy ésszel meg fogom tudni csinálni. Ennek örömére a rajt előtt egy órával hirtelen olyan magányosnak éreztem magam, mint az elmúlt 4,5 hónapban egyszer sem. Gyakorlatilag egy orosz srác volt rajtam kívül még külföldiként az egész (41 főnyi 😊 ) mezőnyben. 

Csak ültem a buszon, néztem az elsuhanó tájat és egyre csak ez ment a fejemben; rajtam német és olasz edzőruhák, hátamon szintén külföldi táska, benne brazil banán, litván iso, német technika méri az időmet, francia cipő a lábamon, litván faluból indulunk, litvánokkal vagyok körülvéve, sehol egy ismerős, egyedül megyek ki, egyedül kell hazaszenvednem verseny után, egyedül fogok regenerálódni... De szépen lassan megnyugodtam, hiszen fejben is ott kell most lennem, ha az elején kétségbe esek, akkor borul minden.

Aztán jött a jel - "Penkios minutės!", 5 perc a rajtig!

Viszont ilyen nyugodt társaságot még az életben nem láttam.  Mindenki a templom árnyékában hűsölt, beszélgetett, kb. 1 perccel indulás előtt álltunk be - mondjuk teljesen jogos, nem kell sokat helyezkedni 40 fő között.

És végül elindultunk...

Az első pár km 4.00-4.30-as átlagon telt, de csöndben ráálltam az edzésen is hozott 4.50-5.30 közötti tempóra, amit több-kevesebb sikerrel tudtam is tartani. Előző este esett, így volt pár saras rész, amin bokáig süllyedtem, illetve össze-vissza bedőlt fákon át kellett ugrálni, alattuk átbújni, így nagyjából szinte folyamatosan megtört a lendületem. Mindemellett a pályát sem ismertem semmilyen szinten, track-et nem néztem, csak pár pillantást vetettem rá, hogy kb. mire lehet számítani. Ez a futás kivételesen nem érzésből ment. Nézegettem az órát, meghatározott időközökben iszogattam és toltam a zselét, frissítőponton is megálltam szépen egy kis banán-kóla-víz kombóra, fel volt építve minden. Csöndben tartottam is a tempót, néhol küzdve, néhol könnyedén. Aztán beértem a második frissítőpontra a 27. km-nél, ahol mosolyogva közölték, hogy:

"Šeštas!". Hatodik vagyok. Miiicsodaa?

Oké, hogy az elején megindultam egy durvább tempóval, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyire jól sikerült a rajt és az utána következő szakasz. Azért maradtam csöndben majszolni a meghatározott dolgokat, nem az utolsó részt kéne elkapkodni hülyeségből. Kb 3 perc után indultam is tovább saját tempón, készültem is, hogy kicsit visszaveszek és befutok nyugiban, úgysem számít a helyezés, boldog teljesítést akarok első maratonra. És a 28. km-nél minden szertefoszlott. Egy enyhébb lejtőn elkezdett görcsölni a bal combom váratlanul, amit a következő 10 másodpercben követett a másik és a két vádlim is. Éreztem, hogy meg kell állnom, különben itt kell összeszednie valakinek. Két percig álltam egy helyben, és konkrétan egy lépést nem bírtam tenni, kétségbeesésemben üvölteni tudtam volna.

Olyan jól ment minden! Mi történik most?!

Átvillant az agyamon, hogy fel kell adnom az első maratont, mert nem tudok megindulni újból. Aztán bicegve csak megindultam, de alig haladtam, megint meg kellett állnom. Nyújtottam, masszíroztam, semmi nem használt. De itt már beérett a gondolat, hogyha kell, kézen állva is elmegyek a célig, nem érdekel. Legyen meg. "Csakazértis!"

Úgyhogy az utolsó ~13 km ebben a rendszerben telt; amíg bírtam, kocogtam, ha már nagyon fájt, megállás-nyújtás-"csakacéligbírjamki"-séta-kocogás. Jó esetben tudtam menni 2-300 métert is egyben, de voltak szakaszok, ahol fél percenként meg kellett állnom. Mindeközben pedig eszembe jutottak a többiek történetei, az ő szenvedéseik a versenyeken. Pedig azok nem maratonok voltak. Hanem ennek a 3-4-5-szöröse. És mégis beértek, pedig nekik is rossz volt. Úgy közel 2 órányi szenvedés után aztán mégiscsak eljött a vége. 

Átkocogtam a Neris fölött, ez már a Vingis park, innentől már nincs egy km. De a végére már az is erőfeszítés volt, hogy a stadionba beérve a maradék 100 méterbe belekocogjak. Mégis hogy nézne már ki, ha besétálnék? Jól meg is bántam, ez volt az utolsó döfés, a cél után már a korláton nem bírtam átbújni, elkapta a görcs mindkét vádlimat, csak álltam percekig a korlátnak támaszkodva csukott szemmel és abban reménykedtem, hogy legalább hazáig eljutok valahogy (kb. 1900 méterre volt a buszmegálló a parkból - nem nagy cucc, de abban az állapotban 55 percembe telt kiérni. Ott röhögtem magamon kínomban, amikor a 2x2 sávos úton meg kellett állnom középen, mert nem értem át egy zöld alatt).

Ezeknek a tekintetében még nem tudom, hogyan álljak hozzá a versenyhez. Edzettségi szintemen belül még sosem dőltem ki (pont négy hete futottam egy 30 km-s kört, hasonló szint, időjárás, gyorsabb tempó, mindössze 1 müzli szelettel és 3 l vízzel, semmi bajom nem volt utána). Egyrészt valahol örülök. Tudom, milyen a táv, innen már csak előre vezet az út. Viszont ez a jellegű probléma kicsit elgondolkodtatott, hogy mire/mivel kell rákészülnöm jobban a jövőben, hogy ezt elkerüljem. Aztán az is lehet, hogy csak simán egy rossz napot fogtam ki. Ellenben zavar, hogy nem tudtam azt a teljesítményt hozni, amire képes vagyok fizikailag (nincs izomlázam, nem fáj semmim, nem vagyok fáradt, track-et nézve simán ment a 6.00/km tempó, amikor nem a görcs fenyegetett, ott sem éreztem magam fáradtnak). Általában minden verseny után van egy jóleső kimerültség, amiből tudom, hogy kihoztam azt, amit lehetett és egy jót küzdöttem. Most viszont csak nyugtalanság van utána.
Olyan szempontból viszont jó, hogy ezen a siralmas időn aztán lehet csiszolgatni, javítgatni kényelmesen. Nem úgy, mint az első hivatalos félmaratonommal, amin futottam egy 1.34-et, aztán azóta azon szenvedek, hogy jobb idővel beérjek 😂