A frissítőasztal másik oldalán…

Szerző: CoffeeRUN Momma

A múlt szombaton megrendezésre kerül sárvári ultrafutó kupán az a megtiszteltetés ért, hogy az egyik nagyon jó barátom első 6 órás versenyén segédkezhettem.

Hárman indultunk útnak kora reggel. Mindhárman az óbudai Élményfutárok csapatában futunk, és úgy gondolom, hogy egy különleges, bizalmi kapcsolat van köztünk.

Tomi volt a főszereplője a napnak, Mi ketten Csokival pedig háttér országot biztosítottuk számára.

Esküszöm jobban izgultam most, mint a saját versenyeim előtt szoktam.

Szerettem volna, hogy minden a lehető leggördülékenyebben menjen és a Tominak ne legyen semmire gondja.

Mindent a kezébe adjunk, kitaláljuk, hogy mi a legjobb neki, gyorsan megoldjuk az esetleges felmerülő problémákat.

Amikor odaértünk,már akkor elég meleg volt és a napnál is világosabb volt, hogy komoly nehézségeket okozhat ez a hirtelen hőmérséklet emelkedés.

Megtörtént a rajtcsomag átvétele, rajtszám, chip a helyére került, és vártuk a rajtot.

10 órakor elindult a „körmenet”, és ahogy megtették az első kört,  talán a rajt előtti feszültség is lemaradt valahol félúton….mindenki tette a dolgát.

Tomi futott, mi meg vártuk, hogy mikor jön el a mi időnk és mikor kezdődik el a műszakunk.

Előre leegyeztettük a menetrendet, hogy mikor jön a gél, az iso és az egyéb nyalánkságok.

Tomi nagyon fegyelmezetten rótta a köröket, pedig egy visszatérő sérülés is beárnyékolta az ultrapremierjét.

30-35 km magasságában érkezett az első holtpontjához, ami körülbelül 10 km-en keresztül nem hagyta rendesen érvényesülni.

Vannak olyan pillanatok, szakaszok a hosszú futásokon, amiken nem segít a gél, vagy bármi más külső segítség…olyankor csak Te vagy és a megoldásra váró fájdalom/fáradtság.

Sajnos a Tominál a sérülése miatt túl hamar jött el ez a küzdős rész.

Mindannyian ettől féltünk szerintem, de hangosan egyikünk sem merte kimondani.

A fájdalmak ellenére példamutatóan futotta végig a 6 órát, és nagyon büszkék vagyunk Rá.

Átesett a tűzkeresztségen, és úgy gondolom, hogy belátható időn belül újra pályára lép majd, egy hasonló típusú versenyen.

Most először tapasztalhattam meg, hogy milyen a pálya szélén állni, és aggódni egy másik emberért, aki számít ránk, és valamilyen szinten ránk van utalva.

Körről körre próbáltam leolvasni az arcáról, a gesztusairól és a mozgásáról, hogy hogyan érezheti magát.

Szavak nélkül is tudnunk kell, hogy mennyire fáradt.

Tomival nem volt könnyű dolgunk az elején, mert amint közeledett hozzánk, egyből vigyorgott, vagy legalábbis ellazította az arcizmait, és próbálta nem mutatni a fáradtságát.

Akkor jöttem rá, hogy nem minden arany , ami fénylik, amikor egy pár méterrel arrébb álltam meg , és úgy futott el mellettem, hogy szinte észre sem vett, mert nem számított rá, hogy ott vagyok.

Lehullott az álarc. Az arca minden vonása és rezdülése arról árulkodott, hogy nincs jól. Küzd a meleggel, küzd a rendetlenkedő izmaival, küzd az egyre erősödő émelygéssel.

Szerintem nagyon fontos a versenyző és a segítője közötti őszinte párbeszéd megléte.

Innentől kezdve már vele futottunk, elkezdett kinyílni felénk, és így hatékonyan tudtuk orvosolni problémáit: az émelygést, a só veszteséget, dehidratáltságot.

Sajnos a sérülésével nem tudtunk mit kezdeni, ez az Ő keresztje volt.

Habár, ha tehettük volna, akkor lecsatoltuk volna a lábunkat és kölcsönadtuk volna neki., de sajnos a tudomány jelenlegi állása szerint erre nincs lehetőség, így erre nem kerülhetett sor.

Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon komoly munka van a frissítésben.

Folyamatos készenlétben kell lenni, lankadatlan figyelemmel követni kell a támogatott személy mozgását, mozdulatait. Ez bizony fárasztó feladat.

Hatalmas tisztelet és köszönet  mindazoknak, akik bontják a gélünket, kitöltik a vizünket, keverik az isonkat, csendben elviselik, ha hisztisek vagyunk , és  a kezünkbe adják mindazt, amire szükségünk van, anélkül, hogy kimondtuk volna.

Köszönöm Tominak a bizalmat, és a lehetőséget, hogy egy másik szemszögből is betekintést nyerhettem a versenyek világába !