Korinthosz.hu 81 km - Élménybeszámoló

Szerző: CoffeeRUN Momma

Olyan jól kezdődött minden…

Szuper frissítőcsapattal a hátam mögött, magabiztosan érkeztem Szekszárdra.
Javítani szerettem volna a tavalyi időmön.
Mindenki mondta, hogy durva meleg lesz, de úgy voltam vele, hogy ez sem lehet akadály.
Szóval teljes nyugalommal - persze az alapdrukk megvolt - álltam a rajtnál, és vártam, hogy végre elindulhassak.

Reggel 7-kor dördült el a képzeletbeli rajtpisztoly, és egy jó kis kaptatóval kezdtük meg az utunkat.
A várost egy emelkedőkkel és kellemes lejtőkkel tarkított útvonalon hagytuk el. Nagyon jól éreztem magam. Jó tempót futottam, minden csodás volt.
Nem tudnám megmondani, hogy hol volt az a pont, amikor megváltozott minden. Talán a táv felénél érkezett meg az első beszédülés. Ismeretlen, és elég ijesztő érzés volt. 
Fekete foltok kezdtek el táncolni a szemem előtt, és mivel alapból alacsony a vérnyomásom, így tudtam, hogy ez nem jelent túl sok jót.
Az alapfelállás az volt, hogy a fiúkkal csak a frissítőpontokon fogok találkozni, de módosítani kellett a terven, és a pontok között félúton is vártak rám, hogy hűteni tudjanak.
Brutális meleg volt. A gát tetején futottunk, ahol esélyünk sem volt az árnyékra, és az aszfalt is ontotta magából a meleget.

40 kili magasságában volt az első olyan pont, ahol nézték a szintidőt. Aki nem tudta megfutni 5 óra alatt ezt a távot, az nem mehetett tovább. Ez volt az első vízválasztó.
Nekem kb. eddig van meg a verseny normál üzemmódban. Ahogy jöttek a szédülések, onnantól elkezdtem befelé figyelni.  Érdekes volt a verseny után végighallgatni a srácoktól, hogy miket csináltam, és hogy viselkedtem a fennmaradó szakaszon.
Szóval ott volt még előttem a táv fele, a gyomrom tökéletesen rendben volt, az izmaim nagyon jól muzsikáltak és a frissítésem is hibátlan volt. És BUMM itt van ez rohadt szédülés…dühös voltam és 
csalódott!


Beúszott a gondolat, ami nagyon elszomorított…FEL KELL ADNI!

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy megéri-e úgy tovább folytatni a versenyt, hogy bármikor felborulhatok…szó szerint. Az időmön való javítás, már egy távoli szürreális álomnak tűnt. Ezen a ponton már tényleg az volt csak a hatalmas kérdés, hogy hol van az a pont, amikor nincs tovább, ….hol van az a pont, amikor többet vesz el belőlem ez a küzdelem, mint amennyit adni tud.
Megpróbáltam szisztematikusan lepörgetni magamban a pro és kontra érveket, és arra jutottam, hogy amíg járni tudok, addig megyek előre. Amikor jött a szédülés, és éreztem, hogy kezd elmenni a kép, akkor lekaptam a vizes textilpelenkát a nyakamból, és elkezdtem törölgetni az arcomat, lassú sétába kezdtem. Kivártam, hogy jobb legyen, és amint úgy éreztem, hogy stabilizálódott a látásom, és visszatért az erőm, akkor megint neki indultam. Ha nem szédültem, akkor futottam, ha nem voltam jól, akkor sétáltam. 

ELFOGADTAM a dolgot. Tudtam, hogy ebből az állapotból kell kihoznom a maximumot.

A forróság elviselhetetlenné vált. Bajára beérve 43 fokot mutatott a városban kihelyezett hőmérő. Innen várt még ránk kb. 10 km. Egy erdős részre futottunk be, ahol végre védelmező árnyék ölelt át minket. Sajnos már ez sem segített rajtam. Az erdőben is voltak rossz pillanataim. Egy nyaraló övezeten keresztül haladva jutottunk ki a kis szigetről, át a hídon, és egy szűk km után boldogan futottam át a célvonalon.
Leírhatatlan megkönnyebbülést és boldogságot éreztem. 

MEGCSINÁLTAM! Megérte küzdeni!




Álltam a zuhany alatt, és csendben sírtam…örömömben!
Sokadikként értem be, nem álltam dobogóra, DE önmagam számára hatalmas győzelmet arattam.
Van, aki kudarcként éli meg az ilyen szituációkat. Számomra egy különleges alkalom volt, ahol betekintést nyerhettem a teljes valóságba. Voltam már a dobogó tetején, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt isteni érzés, de azt kell, hogy mondja, hogy a küzdelmes célba érés is ad egy akkora pluszt, amitől több lettem önmagam számára. Jobban hiszek magamban.

Amikor szédelegve sétáltam a gát tetején a perzselő hőségben, az a kérdés zakatolt a fejemben, hogy:
„Miért nem adom fel?”
„Megéri ez a szenvedés?”
„Mi kell ahhoz, hogy azt mondjam, hogy itt elég, és ne tovább?”
Kerestem- kutattam magamba a választ, és aznap nem is érkezett meg a válasz, csak másnap.
Van valami bennem legbelül, mélyen. Egy motor, amit a lelkem hajt. És ez a kis motor hatalmas dolgokra képes.


 Ez a kis lélekmotor képes hegyeket is megmozgatni.

Nagyon hálás vagyok a frissítőcsapatomnak, Jocinak és Tominak, mert nem volt könnyű dolguk, ugyanis egy idő után már nem igazán kommunikáltam velük, és ennek ellenére tökéletesen kitalálták, hogy mire van szükségem. Nagyon türelmesek voltak velem, és biztonságban éreztem magam velük.




A táv utolsó felében Békési Lacival futottam, aki önzetlen jó barátként támogatott, amikor tántorogva próbáltam összeszedni magamat. Kimentett, amikor a szakadék felé imbolyogtam. J 
Szívből köszönöm!

Köszönöm minden ismerős és ismeretlen futónak és kísérőnek az egész verseny alatt érezhető odafigyelést, és törődést.


Ezt a versenyt, míg élek nem felejtem el, mert megtanított arra, hogy erős vagyok, és több van bennem, mint amit valaha hittem volna.

Olyan jól végződött minden... :)



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Salomon Szentendre Trail - Road to the unspeakable path

CoffeeRunnerek a Zuppa Trail-en

A futás és Én - Juhász Attika története